Álmok vermeiben

Álmok vermeiben vergődök szüntelen.
Kavargó helyszínek követhetetlen
szérűjében kínlódva alszom:
gyár, erdő, országút helyszinlel velem,
megtörtént megtörténhetetlen
fricskát eszel gondolat-útvesztőmbe.

Vágyom a nyugalmat, ami fáj.
A gyűlölt semmittevés atkái marnak
a testi fájdalom csontketrecében.
A gyógyulás pazar csillogása elkerül
és lemeztelenít a megalkuvás a korral.
A kínok szünetében még munkát
varázsol az ébrenlét kimosakodása,
de ébrenléttelen álmok vermeiben
az ősök arca időtlen.
Türelmetlen ösztönnel mérem,
az álom kit köt mellém.

Egyszer tékozlón elvonulok,
s az arcokat magammal viszem.