Jelenlegi hely
Titáni hévvel szívta tüdőd
a feszülő levegőt
mellkasod kifeszíteni,
mintha tűzhányó repedne
égzengést szörnyedve,
s zuhant vissza
zaklatott nyugalmat sajogva
dermedt arcodra,
míg végleg, mint a hullám,
ha a hörgő tengeren
a szirtnél megáll,
elterül a nyugalom,
s csak gyöngyszem könnyek
özöne hull fájdalommal.
Majd hallom mint zihálsz,
mikor a szél a bokorba tép.
Látom a vérző napnyugtában
szemed lehunyni a térbe
visszavonhatatlan messzeségbe.
Kezed már nem int,
de tartja az itt felejtett kézfogásom,
s hiába, hiába kiáltom:
Maradj e világon!
Csak a múlt, az ifjúság álma,
a küzdő évek számadása
zaklat és nyugtat a múlásban.
Érinthetetlen leszel
egy tárgyban emlékbujtatón,
meghitt ujjlenyomaton.
Leszel, kit látni vélek,
visszaad egy őrző pillanat,
mit a képzelet a szememre rak.
A kályha mellett üres helyeden
a meleget a négy évszakhoz mérem,
s ha oda ülsz látatlan nappal,
vagy kísértő éjszaka,
Léted mindig érzem
a testedet átjárt melegségen.
Rák
Megszorult a kapuban a zaj,
mint fűzfa lombjában a bánat.
Most átlépted a kupicákat.
Ringatni imbolyog a talaj.
Hangfoszlányokra csápol a rák,
fészkét fűzi testrészeidre;
alkalmi hős, gyilkos kék pacák
áttéretnek mennyei hitre.
A doktor rád néz, szeme jelzi,
amit a szó nem ismételhet.
Remeg a föld, a halál kelti...
Kottára írja szenvedésed.
Nem hagy időt a búcsúzásra
a földi élet elmúlása.