Szentgotthárd képviselő-testülete Csuk Ferenc részére a város érdekében végzett közművelődési tevékenysége - elsősorban irodalmi és amatőr képzőművészeti alkotásai által nyújtott kiemelkedő munkássága - elismerése jeléül Szentgotthárd legmagasabb kulturális díját adományozta.
Neve összeforr a város képzőművészeti és irodalmi világával. Először festményein keresztül ismerhettük meg mély művészi hajlamát. Több kiállításon szerepelt képeivel, melyeken lakóhelyének természeti szépségeit, jellegzetes épületeit örökítette meg. Ezekből többet ajándékozott már közintézményeknek is.
Néhány éve a szavak mestereként is köszönthetjük. Verseskötete, a Botorkáló remény, valamint A gát című kisregénye is megjelent nyomtatásban. A város történelmi évfordulói gyakran megihlették.
A kitüntetés kapcsán beszélgettem vele életéről, a művészetek iránti vonzódásáról.
- 1941-ben születtem Szentgotthárdon, majd az általános iskola befejezése után Győrbe kerültem, a Fonó és Szövőipari Technikumban tanultam. Sajnos iskolámat ma már nem tudom meglátogatni, egy része már nincs meg, a megmaradt épületekbe viszont nem engedik be a volt tanulókat. Lelkiismeretlen emberek még a régi tablókat is kidobták a szemétdombra. A középiskola befejezése után két év keszthelyi katonaság következett, ami után visszatértem szülővárosomba. A Selyemgyárban helyezkedtem el. Ez volt első és egyben utolsó és egyetlen munkahelyem. A rendszerváltás időszakát nehezen éltem meg. A gyár privatizációjakor azonnal nem kerültem át, átvételemet ugyanis nem javasolták az arra illetékesek. Az új tulajdonossal folytatott többszöri beszélgetés eredményeként azonban munkát kaptam, és innen vonultam nyugdíjba 2001 februárjában. A munkafolyamatok szinte minden elemét végigpróbáltam, a gyár szinte valamennyi üzemrészében dolgoztam, a ranglétrát alulról kezdve egészen a termelésvezető beosztásig jutottam. Munkám során több alkalommal hívtak budapesti üzemekbe dolgozni, de mindig is hű akartam maradni szülőhelyemhez. 1967-ben megnősültem, feleségem alsószölnöki születésű, a szociális otthonban dolgozott. Házasságunkból két gyermek született, Csaba 1969-ben, Csilla 1973-ban, mára már négy lányunoka büszke nagypapájaként élek.
- Mi volt először, az irodalom vagy a festészet szeretete?
- Már középiskolásként is elsősorban az irodalom és a történelem állt érdeklődésem középpontjában. Illyés Gyula és Petőfi Sándor voltak a kedvenc alkotóim, akiknek munkásságában elmélyültem, kutatásokat végeztem róluk. Ebben az időszakban jelent meg első versem nyomtatásban. A győri vár bevétele és visszavétele címmel kiírt pályázatra a magyar és a történelem tanárom unszolására adtam be munkámat, mellyel 2. helyezést értem el. Sajnos az akkori politikai események az iskolákra is rányomták bélyegüket - 56 után voltunk -, emiatt a díjkiosztón nem vehettem részt, pedig, mint utólag megtudtam, egyik példaképemtől, Illyés Gyulától vehettem volna át a díjat. 19 évesen írtam első regényemet, ezt követték novellák és versek egyaránt. A textilszakszervezet lapja, A Textilmunkás rendszeresen közölte írásaimat, melynek szerkesztője Szőnyi Anna volt.
- 1998-tól tagja a művelődési ház irodalmi klubjának.
- A városi televízió képújságában olvastam, hogy irodalombarátokból és alkotókból megalakult ez a kör, és a harmadik összejövetelükkor csatlakoztam hozzájuk. Tudatosan nem akartam semmilyen vezető szerepet vállalni, de az én ötletem alapján született meg a Kötődés kötete, az én versem volt a címadó vers. Összesen hat kötet jelent meg, legnagyobb sajnálatunkra, az anyagi források kimerülése miatt megszakadt egy jó folyamat, de mi, az alkotók mindannyian reméljük, hogy lesz folytatása, hogy meg tudjuk teremteni az anyagi fedezetet az újabb művek megjelentetéséhez.
- Eddig két önálló kötete jelent meg, mindkettőt saját maga finanszírozta.
- 2001-ben jelent meg a Botorkáló remény című verseskötetem. Az utolsó 15 év munkáiból válogattam, átjavítottam a régi verseket, majd pedig elküldtem lektorálásra egyik példaképemhez, Grábics Ferenchez, aki 1956-ig a győri írók lektora és színháztörténeti kutató volt. Az eredmény engem is meglepett, néhány jelző javításán kívül semmi más változtatást nem kellett eszközölnöm a műveken. 2004-ben jelent meg A gát című kisregényem a Bár-könyvek sorozataként, Fűzfa Balázs szerkesztő gondozásával.
- Min dolgozik most?
- Körülbelül 10 éve minden hónapban írok egy szonettet az adott hónapról, mindig más-más témakörben, ami éppen az adott hónapban a legjobban megragadott, lehet ez a család, a természet, vagy éppen egy aktuális politikai esemény is. Dolgozom egy családregényen, amely éppen lektorálás alatt van. A történet a család egyik fiútagjának, Péternek az élete a második világháborútól 1956-ig.
- Az irodalom mellett festményeiről is ismerhetik a városban. Hogyan kezdett festeni?
- Már gyerekkoromban is szerettem rajzolni, főleg madarakat. A színek összhangjára azonban tanulmányaim alatt éreztem rá. A középiskolában a kötéstan tantárgyat kedveltem a legjobban, a szövetre szövendő mintát négyzethálós papíron kellett először megterveznünk. Ennek a folyamatnak a során éreztem meg először azt, hogy érzékem van a színek harmonikus összeállításához. Első, nyomtatásban meg nem jelent novellám főhőse egy az Őrségben dolgozó festő volt. Azért, hogy jobban megismerjem, minél kifejezőbben tudjam ábrázolni, kezdtem el festeni, először csak vízfestékkel, majd pedig később áttértem az olajmunkák készítésére. Sokáig csak arcképeket, portrékat festettem, majd családom kezdeményezésére fordultam a táj ábrázolása felé is.
- Munkája mellett mikor jutott ideje az alkotásra?
- Általában csak télen volt időm hódolni a festészetnek. Mivel autodidakta módon sajátítottam el a módszereket, nem volt meg a megfelelő alapképzettségem, ezért szinte minden télen az alapoktól kellett kezdenem minden mozzanatot. Ahhoz, hogy tudásomat elmélyítsem, beiratkoztam a művelődési ház rajz szakkörébe, ahol Pungor Klára rajztanártól nagyon sokat tanultam.
- Miből meríti képei témáját?
- Nincsen előre megtervezett képem, mindig azt festem, ami éppen abban a pillanatban megragad. Például régebben kaptam valakitől egy nagy keretet, amiben valaha egy Mária kép volt. Évekig őriztem az üres keretet, majd eljött a pillanat, amikor megfestettem�.
A portréfestés továbbra is megmaradt, de készítettem már egy Rába-sorozatot, a felsőszölnöki házak-utcák sorozat alkotásait már kiállításon is láthatták az érdeklődők. Az alsószölnöki templom számára elkészítettem egy Murillo kép másolatát, melyet 2004-ben fel is szenteltek. Ennek a képnek az a különlegessége, hogy az angyalfejeket az unokáim arcképeivel ábrázoltam.
- Képeivel többször találkozhattunk kiállításokon. Mely városok lakói láthatták képeit?
- Önállóan csak Szentgotthárdon és Alsószölnökön láthatták műveimet, de társaimmal együtt több csoportos kiállításon szerepeltem a kistérségben. Igazából soha nem volt annyi képem, hogy több helyen önállóan kiállíthassák őket, másrészt nem is tartom magam annyira tehetségesnek, hiszen nagyon érzem azt, hogy hiányoznak az alapok, mindenre saját magamnak kellett rájönnöm az alkotás folyamata során. Ezért sajátosak például a színeim.
- Nyugdíjasként mivel tölti el hasznosan idejét?
- Első számomra az unokák és a család. Télen a második helyen áll az alkotás, az irodalom és a festészet, nyáron ez a harmadik helyre csúszik vissza, felváltja a kertészkedés és a család ellátása.
- Az olvasók nevében gratulálok az eddig elért eredményeihez, munkájához további sok sikert kívánok.