Családi ház

Családi ház

Családi házra vágytam, hol apám
anyám, családom s egykor unokám
békét lel együtt, s konyhám asztalán
a csevegő lét paroláz korán

reggeltől késő estbe feledkezve.
Kint a kertben burgonya, paprika
s minden konyhakellék duzzad szerte,
és ritka virágok ezernyi szirma.

Családi házra vágytam, mely enyém,
honnan nem űzhet ki bérbeadó.
A munkát, sorrendet megszabom én
és elvégzem is, ahogy való.

Teljesült, országgá kiáltanám,
hangom lefojtja mégis a magány.

* *

Elmentek csontra vetkőzni, apám
majd anyám. A várás túl hosszú volt.
Szaggató az éltük s fogyó a szám,
mely biztatón csak dadogva szólt.

Lakásról lakásra űzött család!
Hat gyermek, éhség, ki viselte el?
Gazdag rokon becsukta ajtaját,
a szegény csak búját osztotta fel.

Otthonra vágytam, bár volt otthonom,
bennem a lakás, az otthon rokon,
egy képzet, egy vágy az utca soron
hová testem s biciklim vonszolom.

Látogassatok meg hosszan, sokan.
Rövid a nap, úgyis gyorsan rohan.

Napsütötte kert reménye zöld.
Csontfehér a téli álma, öreg
fái mackók, telt agyagos a föld,
de még rendezetlenek a kövek.

Majd kék virágot ültetek, sírok
magányát megenyhíteni vele.
Termést küldök – ha erőmmel bírok-
gyermekeimnek minden ősz fele.

Leülök csendben a zöld lomb alá,
vagy az ablak mögül nézek havat,
ha megvívtam, s jó voltam csatára,
s tovább enged majd minden pillanat.

Most fény selyme simul földre, fára.
Fürdik a szél s leül a csatornára.

* *

Elmegyek én is, semmit sem viszek.
Munkám értéke fal, tégla, beton
könyvben tudomány, amelyben hiszek,
és képek, művészet a falakon.

Hagyom, hol apró szerelmes zajok
még felzaklatják a vén heverőt,
fákat, virágot, széket és padot,
szomszédot, tárgyat, élőt, ismerőst.

Jön a család. Költözik vagy elad
mindent, hogy itt, vagy máshol élje le,
mit eggyé álmodtam százszor szabad
éjszakán ébren, tervekkel tele.

S velem van Márta, ki Éva lenne,
én Ádám a létből kiűzetve.

* *

Napsütötte kert reménye zöld.
Csontfehér a téli álma, öreg
fái mackók, telt agyagos a föld,
de még rendezetlenek a kövek.

Majd kék virágot ültetek, sírok
magányát megenyhíteni vele.
Termést küldök – ha erőmmel bírok-
gyermekeimnek minden ősz fele.

Leülök csendben a zöld lomb alá,
vagy az ablak mögül nézek havat,
ha megvívtam, s jó voltam csatára,
s tovább enged majd minden pillanat.

Most fény selyme simul földre, fára.
Fürdik a szél s leül a csatornára.

* *

Elmegyek én is, semmit sem viszek.
Munkám értéke fal, tégla, beton
könyvben tudomány, amelyben hiszek,
és képek, művészet a falakon.

Hagyom, hol apró szerelmes zajok
még felzaklatják a vén heverőt,
fákat, virágot, széket és padot,
szomszédot, tárgyat, élőt, ismerőst.

Jön a család. Költözik vagy elad
mindent, hogy itt, vagy máshol élje le,
mit eggyé álmodtam százszor szabad
éjszakán ébren, tervekkel tele.

S velem van Márta, ki Éva lenne,
én Ádám a létből kiűzetve.