A dombra terített...

A dombra terített rétek lábfején
viháncol a patak.
Lobonc hajában, fenn az úton
kocsik tolonganak.
Hívtalak: gyere,még ünnepl érvű
lehet a séta!
Fáj a lábam, - Így Te - nem vagyok tini
szerelmi célra.

Éveink gerincén a tartás görbe.
Nem a múlt hív.
Sétálni késztet orvosi tanácsra a
verdeső szív,
és hiába lassult a mozdulat,
a végszó
itt marad a völgyben, madárdalra
lesz méltó.

A viháncoló patak és a lelkem
más-más.
A külsőm és bensőm? Megnevetgetem;
áldás,
mert ellentét, de egységbe őrzi a
vágy,
mint a dombra terített rét, hajlékony,
lágy.