Jelenlegi hely
Göcsei Sándor
A földpadlós szobába biccentve léptek be a magas küszöbről. Az éppen izzó fürészporos kályha melege az arcukba csapott. Arcok, kabátok töltötték be a termet. A vályogfal végén egy nagy konyhai asztal felett a falu csomagoló papírra rajzolt térképe húzódott. A házakat kis négyszögek jelezték. Többet bekerítettek már piros ceruzával. Ők aláírták a belépési nyilatkozatot.
A falu főutcája a patak mellett futott két kilóméter hosszan. A házak szétszórtan illeszkedtek a dombok szélvédett oldalaira. A külön bejelölt "brazil" negyed a Rába és a patak összefolyásánál tömörült. Helyüket csak a teljesség kedvéért jelölték meg.
Hármas csoportokba osztották a vagy harminc főnyi frissen ideszállított munkás gárdát. Az asztal mellett álló alacsony tanácselnök egy cédulára nagy kanyarintás kezdéssel felírt két-három nevet. Megmutatta a csomagolópapír-térképen a ház elhelyezkedését, míg szánsegéde néhány szóval jellemezte a felkeresendőket.
Utoljára maradt Palatkás Zoltán, Zanati Lajos és Tóth Imre. Palatkás középtermetű, fekete képű mokány ember volt, sokat cigarettázott. Hullámzó kedélyállapota miatt nehéz volt kiismerni. Zanati, harminc valahány éves lehetett, tíz éve maradt a térségben. Úgy mondták, ide nősült. Nagy dörmögő hangú, magamutogatós ember ként fitogtatta erejét. Nem állt le vele vitatkozni senki sem. Tóth Imre vékony legényke volt. Sovány, töprengő, tapasztalatlan fiú, akiben mégis elszántság is megmutatkozott, ha úgy érezte ,hogy semmibe akarják venni, mert még nagyon fiatal.
- Palatkás! - fordult feléjük az elnök, - ma próbáljátok megnézni útközben az öreglányt, Kenéznét a féleszű lányával. Nektek adom a nagyvadat, Göcsei Sándort is. Konok, értelmes, jó szövetkezeti elnök jelölt lehetne. Az egész falu őt figyeli. Az apja kulák volt. Ötven méterre felettük a dombon találjátok a Babos házaspárt. A fiúk most katona, a birtok az öregeké, de a gyerekre hivatkoznak. Ne hasson meg, ne döljetek be neki. Ne engedjetek!
Az elnök mondta mindezt. Arca himlőhelyes, lyukacsos. Zsiros haja kalapja alól kilógott. Hangja, - ellentétben a külsejével - bársonyos, tiszta csengésű volt.
- Lajos - szólt Zanatihoz az elnök, - a hangod megeresztheted, de a kezed csak poháremelésre használd!
Zanati ránézett, mintha nem értette volna a neki szánt intelmeket.
- Mi baj van? -dörrent Zanati megjátszott mély hangja.
- Félnek tőled, azt mondják goromba vagy! - Keményen a szemébe nézett. Ezt a tekintetet csak egyféleképpen lehetett érteni.
Zanati felkapta a vizet: - Az isteneit, egypár pofáját nem ártana beverni! - Megfordult és kifelé indult.
- Semmi baj! - mondta Palatkás az elnöknek és a kezét nyújtotta. - Makacs népség. Inkább beledöglik a munkába, minthogy az eszét használná.
Az elnök a kezét nyújtotta Tóth Imrének is. Még nem találkoztak itt eddig. Találkozott a tekintetük.
- Magát nem láttam még itt. - Inkább odavetett mondat volt, mint igazi érdeklődés.
- Először hoztak ki - mondta félszegen a fiú. - Látta valami nem tetszett az elnöknek a rövid tőmondatban. Valamit minha mondani kart volna, majd lenyelte azt és úgy kérdezett.
- A lányeget tudja? - Ez kérdé volt, de megállapítás is lehetett.
_ Eligazítottak az úton ide jövet! - Hangja félénk volt, elpirult, lesütötte a szemét. Kihúzta bal kezét a zsebéből majd óvatosan visszacsúsztatta zavarában.
- Erős emberekkel megy, nyugodjon meg! Sokat tapasztal tőlük. Elfordult volna, de még megkérdezt: - Hány éves? - Hanglejtése egészen más volt.
- Tizennyolc - mondta bátortalanul, mintha szégyellné, hogy ilyen fiatal még.
- Hol végzett? Mit? - tudakozódott tovább, de már nem figyelt a válaszra, inkább Zanati és Palatkás után nézett, sugallva, itt az idő menni kell!
Győrőtt, gépiparit! - válaszolt, és megértve az elnök tekintetét, hirtelen megindult a kitárt ajtón át.
- Ez az élet lesz, nem iskola! - szólt visza a küszöbről Palatkás.
Elindultak Kenézné, azaz az öreglány háza felé. Közel, talán száz méterre volt az agitálók főhadiszállásától. A vályogház mind berepedezett kivül. Az épület udvari részével párhuzamosan épült, és hozzá elég közel az istálló és vele a pajta. Az udvar elég gondozatlanul tátongott az ürességtől.
Bekopogtak az illendőség kedvéért, de nem vártak feleletet. Megnyitották az ajtót, mintha a házhoz tartoznának. A konyhában a kicsi ablak előtt ült, a bejáratnak háttal az özvegyasszony . A kopogásra a lánya halk kiáltás szerű hangja halkan kihalladszott:
- Jönnek!
- Akkor megyünk .- Palatkás megnyomta a nehezen járó ajtót. - Jónapot Kenézné! Szervusz nagyszépség!
Erős félhomály volt odabenn A tágas konyhában két stelázsi, egy lisztesláda és egy öreg asztal állt. A rokott tűzhelyben pislákolt a tűz. Az asztal fedele három felé száradt, bár azt jórészt eltakarta a varrott terítő, amelyről a hajdani festés már teljesen kifakult. Otthonosan ült le Palatkás és Zanati. Tóth Imre alá odatoltak egy hokedlit és mutatták, hová üljön. Imre ráült óvatosan. A hokedli ingott alatta. Olyan iszonyúan kellemetlenül érezte magát, hogy legszívesebben kiment volna, csak ne érezze a nyomasztó utálatot.
A lány a ládára kuporodott, felhúzta a lábait, és letakarta bő szoknyájával. Fejét a nyakába húzta és idegesen nézett maga elé, bár látszott, hogy minden mozdulatra oda sandít. Barna haja megfésült volt. Nem volt valami szép teremtés, de látszott, ha adna magára, szemre való lány lenne.
Kenézné egy pillantást sem vetet a bejövőkre. Szikár háta görbén borult a varrógép fölé. Fekete kopott fejkendőbe fogta a haját és lassan hajtotta a gépet.
Palatkás a legtermészetesebb hangon folytatta az utcán megkezdett témájukat
- Piszkos munka volt - mondta és megráncolta a homlokát. - Olyan hullamezők feküdtek, mint egy rossz szántás. Négyen maradtunk meg a századból.- Kicsit hallgatott, aztán hozzátette: - Rohadt Don-kanyar!
- A férje hol veszett el? - Zanati a kérdés közben Kenézné felé bökött szögletes nagy fejével, de Palatkás Zoltántól kérdezte.
- Nem mondja meg - válaszolt kis töprengés után Palatkás. - Hallgat. Úgy hallottam a faluban, hogy a fogságban vitte el valami betegség.
Csend lett. A varrógép beszéd közben erősen berregett, máskor érezni lehetett az özvegy fojtott indulatát, és a gép majddnem megállt.
- Megint az a négus van itt, - modta anyjának a lány és Palatkásra mutatott. A férfi elvigyorodott. Az asszony tudomásul vette a lánya szavait, de ő már az első pillanatban felismerte a hangját, nomeg a kis ablakon át is látta, amikor befordultak az udvarba. A keze most megállt, mintha érintéstől félne. Vagy a férje emléke zaklatta fel,
- Lányka - szólt Zanati széles mosollyal, míg kárörvendően nézett a valóban sötét bőrű, fekete hajú Palatkás Zoltánra. - Lányka! Aztán volt már, aki megtanított a szerelemre? - Tóth Imrére mutatott. - Ezt a fiút neked hoztuk, de ha túl fiatalnak találod, minket is megszerezhetsz. Olyan tested van, mint! ... és itt abbahagyta nevetve.
A varrógép újra megállt. Tóth Imre a korhadó padlót nézte..
- Menjenek el! - kiáltotta, hörögte, parancsolta, kérte fojtott hangom az özvegy.
- Na látja, mégis megszólal. Tudtam, hogy megszólal - nevetett Palatkás Zoltán - Aztán na mondja, gondolkodtak már? Nem rossz az maguknak! Még ezt a vénhedt házat i kikupálhatnának nemsokára a létesülő Tsz segítségével.
Csend lett. Az asszony nem mozdult, ült mozdulatlanul. A lány felkelt a lisztesládáról és egészen a fal mellett az ajtó felé somfordált.
- Hová lányka, kérdezte Zanati és a lány keze után nyúlt, hogy megállítsa, de nem érte el.
- A héba... a héba.. ., felengedem a tyúkokat - dadogta zavartan. Mintha súgna, az ajtóból visszaszólt az anyjának: - Majd megjön apám, aztán lesz nekik... - csillogott a szeme.
Kiment, magával vitte a mozdulatokat, szeme lopózkodó, bizonytalan árnyát és ujjai nyugtalan tam-tamát.
- Nem mennek semmire a makacskodással. Belép az egész falu, az egész ország! - Feldúlt lett Zanati, pár másodpercre a foga közé fogta alsó ajkát. Homloka ráncai mögött az évek gyülekeztek, tolongtak.
Várt, mintha válasz érkezne, bár jól tudta, nem kap választ. - Azt a négy hold földet így sem tudják megdolgozni. Csak nem így akarnak élni? A lánya munkát kapna. Nagy közösségben jobban érezné magát ő is.
- Menjenek el! - suttogta, kérte, könyörögte az asszony.
- Az istenit! - csattant hirtelen idegesen Zanati Lajos hangja. - Azt hiszi, nekünk nem lenne jobb szórakozásunk? Azt hiszi, nem tudjuk, hogy majd mi fizetjük meg a maguk istállóit, gazdaságukat, amig elérik, hogy többet termeljenek, mint most! Marha lenne az a munkás ide jönni, önmaga pénze ellen agitálni, ha egyszer nem ezt kivánná a szocializmus... - Megragadta az asztalt. - Legalább nézzen ide! - kiabálta. - Nézze meg a pofánkat! A lánya úgyis megjegyezte: négus! Nem kiváncsi rá?
Felugrott, hogy odamenjen és az arcát oda dugja az asszony elé, de Látva Tóth Imre leszegett tekintetét, legszívesebben a fiúba rúgott volna. Visszaült lassan.
Vibráló csend szakadt közéjük. Percekig senki sem mozdult és nem is szólt. Zanati, hogy kifújja magát, felkelt.
- Kinézek, megnézem a lányt - mondta ürügyként és kinyitotta a konyhaajtót. Ijedten visszahökkent. két gyűlölő, vakító szem és egy vasvilla meredt rá. A lány támadó állásban, de mozdulatlan maradt. Zanati nem mozdult. A másik két férfifej is az ajtó felé fordult, csak Kenézné nézte változatlanul a kis ablakon behulló fényt, és megérezte mi történhetett.
- Menjenek el! - visította iszonyú éles hangon Kenézné. - Menjenek el! - próbálta az előző hangokat is túlvisítani.
A lány feje remegni kezdett, elejtette a vasvillát és berontott a szenben lévő istállóajtón. Bent elbődült a tehén.
Palatkás Zoltán és Tóth Imre felálltak. Imre gyors léptekkel kiment, de legszívesebben futott volna.
- Hallja, bolondok maguk, mind a ketten! - dörmögte még Palatkás.
- A vasvillát hozta a kis némber, a vasvillát! - morogta Zanati.
-Nemsokára ezek a bolondok házába kerülnek! - dühöngött mérgében alaptalanul Palatkás.
Tóth Imre a fák zsenge leveleit nézte, a friss zöld sarjadó füvet, a csomókban sárgálló kikericseket a dombok oldalán. - Még két hely! Még két helyre el kell menni - gondolta. - Mit akarunk ezekkel az emberekkel? - Remegett a lába. Dühösen, szótlanul indultak a megadott következő két ház felé. Letértek a főutcáról egy dűlőutra. Hatalmas gödrök szegélyezték az oldalát. Marasztaló sár csillogott sárgán. Pár száz métert mehettek, amikor egy kátyuba akadt szekér állta utjukat. A szekér elé fogott két tehén nem mozdult a nógatásra sem. A hajlotthátú töpörödött öregember szánalomra méltóan szemlélte a hátsó kerekeket.
Zanati Lajos arca felvidult a látványra. Átugrott az árkon és sajnálta, hogy nem járnak emberek erre felé, akik megcsodálhatnának most a hőstettét. Hatalmas tenyereivel megmarkolta a kocsirudat. Először a jobb, majd a bal kereket is korántotta a gödörből.
- Na fater, a pejkók közé vághat - mondta a hálálkodó embernek, arcán széles mosollyal
- Az Isten álja meg! - rebegte az öreg.
- Mire én odajutok, már rég elfelejti a vén szakállas! - Hatalmasat nevetett sját mondásán. - Hallja fater, beagitálták már a közösbe? A tehénnek tejet kell adni, nem szekeret húzni. - Hangja betöltötte a környéket.
- Hő! - iparkodott az öreg paraszt. Vissza sem nézett, úgy mondta maga elé: - Engem már csak a sírgödörbe lehet beagitálni.
- Fater, van jó pálinkája otthon? - kiabált utána Zanati, az árkot újra átugorva. Az öreg azonban nagyot hallgatott, és megszokott tempójával lassan ballagott a két jószág mellett.
Babos Ferenc háza egyetlen hosszú épület volt. Jobb oldalt a lakórész, középen pajta, baloldalt az istálló és a kamra helyezkedett el. A házat kettéosztó pajta ajtaja nyitva volt, de a konyhát zárva találták. Minden kopogás, zörömbölés, kiabálás hiába volt. Az istállóban kiváncsian fordult feléjük egy sovány ló, egy tehén és egy bikaborjú.
A három férfi tanácstalanul leült az udvarban szétszórt tuskókra. Sűrűn hallatszott tehénbőgés. A tyukok a pajta ajtó elé gyűltek és sokat sejtetően vártak és vártak. Tóth Imre elkeseredetten hallgatott. - Mit keresek itt? - töprengett magában - Cipője előtt egy fadarabbal vonalakat huzogatott céltalanul a földre. Szinte magának mondta, de hangosan kibújt a száján:
- Az asszony ránk se nézett! - A két férfi ránézett, aztán a ház ablaka felé kapták a fejüket, Talán Imre látott valakit a konyhában? - Az arcát sem láttam - mondta most már a két férfire nézve.
-Mondtad volna neki ott a konyhában! - szólt Zanati Lajos.
Imre folytatta a gondolatát: - Nem kell a szemükbe mondani, tudom, de elvesszük tőlük a sajátot. Ezer éves vágy volt a föléhség. Tessék, kiadtuk, és most vissza a közösbe!
- Nekem se tetszett, - szólalt meg Palatkás zoltán. - Ha egy új technológiát vezettek be az üzembe, nekem se letszett elsőre, de beleszoktam és jobb lett. Az új kezdete mindig meghökkentő!
-Te mit hallgatsz, öcsém? Szabadeurópát? - horkant bele a beszélgetésbe Zanati.
Imre a fejét rázta: - Ez más, mintha azt tudom, a takácsok összetörték a mechanikai szövőgépeket.
- Más?- nézett Tóth Imrére Zanati Lajos. - Ez olyan, hogy más a körte, más az alma, de mindkettő gyümölcs.
Imre kinyitotta a száját, hogy tovább vitatkozzon, aztán ngy adag levegőt szívott be. Tulajdonképpen miről és miért akar vitatkozni?
- Pajtás, - mondta fölényes hangon Zanati, - minek jöttél velünk? Mi a francnak hotak ide? Nem érted a lényeget, így nem lehet meggyőzni, agitálni másokat!
A fiú arcába szökött a vér. Érezte a fejébe láttak. Makacs lett:
- Nem valljuk be magunknak. Mi nem értjük ezt teljesen, csak elfogadjuk.
A tehén újból elbődült a pajtában. A tyukól felé tartó szárnyasok hirtelen nagy szárnycsapásokkal visszarohantak a pajta elé.
- Rohadjak meg - dühöngött Zanati Lajos, - ha ezek nem a bezárt konyhából lesnek minket. Hadd bőgjön az állat.
Zanati irónzálni kezdett: -Hé, gyüjjenek már ki! Nem a tatárok vagy a törökök vannak itt. - Odament, megverte az ablakot, várt valami neszre, de csak a baromfik válaszoltak vissza. Megfordult a két társára nézett:
- Na jó! Lemegyünk Göcsei Sándorékhoz. Később csak visszajönnek. Remélem nem az erdőt válasszák fekvéshez. Ezektől minden kitelik.
- Marhára kiváncsi vagyok, mikor lépnek ki a rejtekükből. Játszanak az idővel, - ookoskodott Zanati. - Mi az isten jó abban, ha két nappal később írják alá? - dörmögte. Bebőgött az istállóba. A tehén elnyújtottan válaszolt.
- Látod haver vagy, megértett, - nevetett Palatkás.
- Ez az igazi munkás-paraszt összhang. Miért az emberekben keressük? - kontrázott Zanati. Mindhárman nevettek. Lassan lefelé indultak.
A lapban lent félig elkészült ház állt. A hevenyészetten összetákolt istálló mellett téglarakások vártak építésre.
Göcsi Sándor a nyitott teraszon állt. Várta a három közeledőt. Pá napja készült már az elkerülhetetlen találkozásra. Kimondatlan keserűség keveredett a nyálába.
- Isten hozta az urakat! - kiáltotta feléjük, és felkészült az elfogadatlan köszönés válaszára is.
- Az isten most nem segít, - kedélyeskedet Zanati. - A Párt hozta teherautóval az urakat. Adjon az úr jó estét!
- Az Istennek és a pártnak kell összefogni? - mondta vag talán kérdezte az előre elkészített választ Göcsei Sándor. - Hogy küldetésük sikeres legyen, nem ajánlatos összeugrasztani a két fejet! Kerüljenek beljebb.
Kedélyesnek hatott. Sovány fekete ember volt. Rövid bajsza alatt idegesen el-elhúzta a száját. Meleg szemén sűrűn átcsapott a szemhéja.
Kezet fogtak. Betuszkolta a vendégeket a konyhába, segített levetni a kabátokat.
- Rakják a lócára és üljenek az asztalhoz. Biztosan éhesek, még nem vacsoráztak, ugye?! - sürgölődött köröttük.
- Méghogy vacsoráztunk volna! . mondta halkan Zanati. Lesz az éjfél is otthon.
- Hát engem a főhadiszállásról hivatalosan ismernek... Magáról már hallotam - fordult Zanatihoz - és magáról is. Ugye a Palatkás névre hallgat? És maga? - biccentett Tóth Imre felé.
A fiú megmondta a nevét, de látszott Göcsein, nem akarja megjegyezni, erőltetett udvariasság volt.
Az asztalon fehér abrosz, négy tányér, kés és villa volt. Egy tálban főzött füstölt oldalas, mellette poharak és bor.
Palatkás Zoltán és Zanati Lajos képzeletben a tenyereiket dörzsölték. Ez igen. Vacsora és gyors siker, itt agitálni sem kell.
- Láttam fent ücsörögtek Baboséknál. - kezdett beszélgetésbe Göcsei Sándor. - Mondtam az sszonyomnak terítsen, mert ide fog vezetni az útjuk utána. Ahogy néztem, sikerük nem volt. Szegény két öreg, a jó ég tudja, hová mehettek. - Volt a hangjában egy kis élc.
- Bujócskázunk, bujócskázunk velük!- próbált erőltetetten nevezni Zanati Lajos. - Mintha az életük hosszabbodna meg egy-egy nappal. Nyakas ember a paraszt!
- Ezzel azt mondja beletörődő a munkás? - Mivel hirtelen nem kapott választ ezért folytatta. - Kimondatlan törvény ez. Ragaszkodás a földhöz - hunyorított Göcsei. - A falevél is elhal, megsárgul, de ragaszkodna az ághoz. Az a föld is, meg a jószág is függetlenséget jelent. Az ember önmaga ura. A belátása szerint kel, gondozza az állatot, dolgozik, készen áll majdnem napi huszonnégy órában. Még ha belepusztul, akkor is önmaga parancsára tette. Na vegyenek, amennyi jól esik! Helyesbítek, ameddig tart. Ha jobban szeretik, van nyers is. Na, vegyenek már! Merjenek venni
Végignézte az arcokat. A szemek csillogása áruló jel volt. Éhesek. Enniök kell, hogy jólakjanak. Ez fegyvertény már, nem puszta udvariasság.
Zanati a szemeivel négy részre osztotta, és a maga negyedét lekanyarintotta. Vörös bor ömlött a poharakba.
Palatkás Zoltán még egy unszolást várt, aztán ő sem adta egy negyednél alább. Tóth Imre nem akart enni. Végül egy kis darabot vett ki a tálból, a pohárból pedig kortyonként fogyasztott.
A kicsit sós füstölthúsra inni kellett. Vöröslött a pohár. Pár percig a kés és a villa koppanását lehetett csak hallani Szótlan poháremelés.
Fiúsra nyírt, szép, kerek arcú lány ment át a konyhán. Halkan köszönt jóestét. Tekintete futólag mérte fel az asztaal mellett ülőket.
- A lányom. Harmadikos gimnazista.. - Göcsei Sándor hangjában büszkeség volt.
A fogak őrlése csillapodott. Tóth Imre villája megállt, amig a lány a konyhában tartózkodott.
Pezsgés indult az erekben. Észrevétlenül lopódzott a sejtek közé. Feloldotta az agy feszültségét. Az egész napi munkától eredt fizikai merevség felengedett. Jó volt elszakadni néhány percre a kötelességektől. Nagyszerű ember kell legyen Göcsei Sándor. Még egy pohár, és rá lehet térni a tárgyra.
A témák szabadon kötötték láncszemeiket, mint játszó kislányok a gyermekláncfű végtelenjét.. Csupán az egymásutániság tartotta össze őket. Még van idő, ráérnek a papírt elővenni, hogy kézjegyét tegye rá a gazda. Valóban így kell! Így kell ezt csinálni!
Göcsei Sándor a falu adomájból mondott néhányat. Erre a gyáriak is rákezdtek, és a hangulat baráti lett.
Tóth Imre érezte, nem szabad többet innia a vörösborból. Kavarta a gyomrát. Felállt.
- Megnézem Babosékat, felmegyek a házhoz, - mondta.
Oda sem figyelve, mindenki rábólintott . Csinálhat amit akar. Eddig sem kapcsolódott be a beszélgetésbe. Mintha zavaró lett volna a jelenléte. Kint a levegőn az ajtófélfának támaszkodott. Tátott szájjal mélyeket lélegzett, hogy a borgőzt kifújja. Megérezte a rátapadó szemek szúrását. Egy asszony és egy lány, a házigazda felesége és lánya, akit az előbb látott, néztek rá az ablak mögül. Röstelte magát, nagy léptekkel indult fel a dombra.
Az alatta elterülő völgyet fátyolla vonta be az este és a lassan leereszkedő köd. A rét szipogó hangott adva süppedt a léptek alatt.
Babos Ferenc háza sötét volt. A biztonság miatt, az agitálás kezdete óta nem gyujtották meg a petróleumlámpát. Behúzódtak a szobába. Nem fűtöttek be, nehogy a füst elárulja otthonlétüket. Csönd volt a házban. Az állatokat időközben megetették és bezárták.
Imre nem lett mérges. Leült a farakás mellé, és azonosult az estével. Időt akart nyerni, mert semmit sem értett az egészből. Kell valami új, egy egyszerűbb, zártabb termelési mód, ami könnyebb is a fizikai munkában, de így? Az emberi akarat áttörésével is meg szabad tenni? Borzasztó ez az uralkodni vágyás ember-felettisége. Amikor leért, Göcsei Sándor bőbeszédűen vezette ki két vendégét, majd sietve elindult a megkésett munkákat elvégezni az istállóban.
Beléjük fagyott a szó. Félőn lesték egymás arcát, és nem mertek megszólalni, nehogy a hang zavaó legyen. Kimondatlan mondatok bizseregtek a hangszalagokon. Kéromkodások foszlottak szét a szájban. "A pofájába kellett volna hányni amit megetünk, megittunk" - gondolta Zanati és vadul egy kavicsba rúgott.
Palatkás a nagy rúgást látva, röhögni kezdett, de úgy, hogy már röstetelte. Nem bírt magával, az ital is serkelte. Hátba vágta Zanati Lajost.
- Marhák vagyunk - mondta Palatkás, - nagy marhák, csak nem bőgünk a nyakunkat is kinyújtva. Amellett, hogy nem volt szerencsénk, legalább jólaktunk. Ugyan ezt elérhettük volna éhesen, éhesen. - Újból hahotázott. - Gyertek a kocsmába, lemosni ezt egy féldeci pálinkával!
- Menjünk, ezt a rossz ízt le kell öblíteni, - érvelt Zanati is.
Tóth Imre maga sem tudta, mi űzte vissza. Göcseiék kérítéséig rohant, ott megállt. Rosszullét kerülgette. Vizelnie kellett. Kavargott a gyomra. Dörömbölő lüktetést érzett a mellkasában. Visszafordult, de egyetlen lépést sem tett. Be kell menni! - ismételgette magában elhatározását. Még nem tudta mit akar mondani, de be kell mennie! Végre megindult, mint a tolvajok. Veríték gyöngyözött az egész testén, amikor kinyitotta az istálló ajtaját.
Göcsei Sándor észrevette az ajtó nyítását, de azt gondolta, a felesége, vagy a lánya jött ki hozzá.
Tóth Imre állt, nézte a trágyát villával összeygüjtő eember hátát és szorgosan lendülő kezeit. Egy pillanat alatt megbánta a hirtelen elhatározást és meggondolatlanságot. Semmi köze mindehhez, majd elboronálják egymás között ezt az emberek. Saját csapdájában vergődött.
Göcsei Sándor megérezte a hátába szútó tekintetet. Megfordult. Sápadt arcából két fáradt szem meredt rá.
- Itt hagyott valamit? - kérdezte a vasvillát le sem engedve.
A fiú a fejét rázta.
- Valami baj van?
Átkozott helyzet. El kellene futnia. Többé nem nézni a kérdő szemek közé. Tapasztalatlansága mintha gyökeret eresztett volna a lábaiba. Elakadt a hangja. Közéjük feszült a csend idgasítően. Végül hirtelen szakadt ki belőle a mondanivalója:
- Maga...- nyögte ki végre, majd hirtelen határozott lett. - Maga átrázott minket!
Nem ezekkel a szavakkal akarta mondani. Valahogy finoman megfogalmazva, vagy körülírva gondolta.
- Én? - Megvillant Göcsei hangja vádlóan. Szemhéját összehúzta, mintha hunyorogna. Ujjai önkéntelenül a vasvillára feszültek. - Én? és megmagyarázná miért?
A fiú tehetetlenül állt, de annyit érzett, elő kell szedni a bátorságát vagy az érveit.
- Vacsorát kínáltam, elfogadták. Ittak rá. Megzavarta a bor?- Gyűlölet és gúny volt a szavaiban. - Vagy talán kevés volt! Nem zabálta tele magát, mint a társai? Vagy még kérni jött? - Ez a kérdés felkiáltás is lehetett.
Ez a vád sértés volt a fiúnak. Lélegzetett kapott, észhez tért.
- Nem erről van szó. Tálalt, jólakatott és finoman kidobott, mielőtt beszélni lehetett volna a tényekről.
- Az a tény, hogy gyávák, korruptak voltak. Féltek visszaélni a vendéglátással, Egy szóval sem említették...
- Milyen vendéglátás az, ahol kábítószert adagolnak? Más megmondja, hogy nem! Kiáll az elvei mellett. Maga félrevezetett minket. A gyengeségre alapozott.
- Ide jön vádolni? Megáll az eszem! Látott már valamit a világból? Tudja mennyi vízhólyag, mennyi kéreg tapad ezekhez a szerszámokhoz? - Dühösen kiabált. - Nekem akarja megmagyarázni? Könyvből olvasta ezeket a meséit! Teletömték hülye magyarázatokkal! Menjen! Menjen innen, mielőtt vasvillára hányva kivágom innen.!
- Nincs tanum, most beszél, de látom, maga nem az akit itt mutat. Felgyülemlett és az agyába tódult valami harag. A konyhakredence tetején egy csomó mezőgazdasági könyv hever. Látni, agyongyúrt és régi...
- Menjen innen, kérem! - mondta a meglepődött Göcsei Sándor. Könyörgés és fenyegetés volt a hangjában.
- Ilyen emberek kellenek a Tsz.be, mint maga!
- Haggya nekem a Tsz-t, meg a közöst!
Lassan, lépésenként közeledett Tóth Imréhez. Első reménye, hogy pillanatok alatt el fog tünni ez a fiú, kezdett elfoszlani és egyre idegesebb lett.
- Ahhoz, hogy ez a társadalom... - kezdte a szöveget újra a fiú, de Göcsei gúnyos hangja megállította:
- Ez is az okos könyvéből való?!
- Könyvből, persze, könyvből, mint maga a föld művelését! - vágott vissza Tóth Imre.
- Hát ide figyeljen! Én nem tanultam. Apám vágta a képembe a könyveket, hogy olvassam fel neki, hogy ő, igen Ő többet termelhessen, hogy kipréseljen a földből minden elképzelhetőt. És azon is tovább vegyen földet, és dögöljön bele a család a munkába, és inkább pusztuljon el az éhségtől, minthogy egy holddal is kevesebbet mondhasson magáénak.
- Földet habzsolni! De maga mégis megtanult mindent, mert rákényszerítették a jobbra. Az apja felismerte...
- Az apámat haggya! - Fenyegető volt a hangja.
- Maga szidta!
- A tulajdonságait mondtam el, nem szidtam. - horkant Göcsei.
Tóth Imre fellélegzett. Erőt érzett. megszállta valami kitartás, amit eddig nem érzett. Ehhez képest ő eddig meghunyászkodó volt:
- Ha holnap újak jönnek, mit fog csinálni? Újra eteti őket? Maga sem húzhatja így. Nem tisztességes ez a játszma!
- Játszma? - göcsi Sándor megmarkolta a fiú mellén a kabátot. A vasvillát elengedte. _ Idefigyelj öcsém! Kiváglak innen, mint a trágyát és elkerülöd a parasztot örök időkre. Boldogulunk nélkületek.
Tóth Imre nyugodt maradt, vagyis úgy érezte, de megmagyarázhatatlan remegés állt a lábaiba.
-Nem nyilatkozatot aláiratni jöttem. Nálam nincs papír. - Széttárta a markait. - közölni akartam, hogy ez tisztességtelen módszer. De most azt mondom, jöjjön el, és írja alá, ne húzza ilyen fondorlatosan!
- Nekem mondod, hogy tisztességtelen módszer?
A falnak nyomta a fiút. A melle majdnem beszakadt. Imre félni kezdett. Göcsei eltorzult arcából próbálta kilesni, a következő pillanatban mi lesz a szándéka.Cselekedni fog. A másik ökle az arcába sújt mindjárt...Rúgjon, vagy hogyan védekezzen? Ez az ember tízszer erősebb nála. Nem mert a reszkető, felindult férfi szeméről a kezére nézni, hogy figyelhesse. Megérezte, nehezére esnek a szavak Göcsei Sándornak.
- Tisztességtelen módszer? Mit értesz te ahhoz, mi a tisztességes? Apám kulák volt, és én is hordom a bélyegét. Kulák volt, mert a föld volt az istene. És mi lett a vége?! Belepusztult. - Fájdalom futott végig az arcán és talán az egész testén is. - Bele azon az éjszakán, amikor a faluban összeszedték a kulákokat.
Keze szorítása engedni kezdett. Emlékeiben eltávolodott az istállótól, ott volt, újra élte azt az éjszakát. A szája remegett, a szeme elhomályosult.
- Ott feküdt a ravatalon - monta önmagának keservesen. - Emberek jöttek. Azt hittem síratók, de nem, ismeretlenek voltak. Apámért jöttek. Apámért, aki már nem is volt ott, csak a teste.. Nem vihették. Holtan nem kellett. Vihettek viszont helyette minket, élőket. Semmi sem számított. Senki sem segített. Apám ottmaradt a ravatalon. Minket kocsira raktak. Annyi időt adtak, hogy a legszükségesebbeket összekapjuk magunknak. Apám ott maradt egyedül a ravatalon. A szomszédok temették el, mások, mások, nem mi... Hát ez volt a tisztesség, és most még engem vádol? Engem? - olyan halkan mondta ezt a szót, hogy inkábba szájról olvasva lehetett megérteni.
Elfordult. A szeméből könny préselődött az arcára. Nem akarta, hogy a fiú lássa.
- Nem akartam ezt elmondani senki idegennek. De kijött belőlem, - mondta és felvéve a vasvillát, újra a két tehén felé fordult. Megsimogatta a tomporukat és a hátukat.
Tóth Imre sokáig mghatódottan állt. Elbírna ő ekkora terhet a lelkében? Tudta, nem részvétre számít Göcsei Sándor. Utána indult és kereste, mit mondjon a férfinak.
- Megakadályozom, hogy holnap is idejöjjenek, - mondta kissé megygőződés nélkül.
- Ne akadályozzon meg semmit! Maga nem tudna megakadályozni semmit, - mondta lemondólag Göcsei Sándor.
- Ilyen sebe.. sértést, nem lehet elfogadni még ettől a társadalomtól sem. Tényleg ne írja alá a belépési nyilatkozatot.
- Sok hülye ember - mondta Göcsei Sándor -, és akkor ide küldik magát, aki azt sem tudja, hol áll. Elkapott egy szót, azt fújja, de fogalma sincs, annak mi a súlya. Ezek a szavak talán nem is a fiúnak szóltak , hanem a beosztóiknak.
Sándor leült a fejőszékre és maga elé nézett szótlanul. Megfeledkezett a fiúról. Lecsillapodott, kimerült. Pár perc múlva állt fel
- Felveszem a bundamellesemet, és mehetünk - mondta végül.
- Mehetünk?
- Azt mondta, nincs magánál papír. Vagy mégis van?
- Nincs - mondta zavartan Imre. - Elképedten kérdezte: - Alá akarja írni?
- Így van ez öcsém! Az ember egyik nap legyőzi az énjét, másnap a családot, aztán a rokonságot és az egész falut, ha addig bele nem őrül.
- Ne jöjjön velem! - kérte büntudattal Imre.
- Csendbe legyen már! Ha az asszony meghallja, hogy megyünk, vége. Legjobb lesz, ha az istálló mellett lépünk le.
Tóth Imrére rászakadt az ég. Soha többé nem szedik rá ilyenre. nem kényszeríthetik.
A kocsiútra érve szólalt meg újra Göcsei Sándor:
- Ha legközelebb erre jár, lépjen be egy percre. És ne nehezteljen rám!
Tóth Imre nem értette, miért néznek rá a többiek elképedve, amikor a földpadlós szobába biccentv léptek be a magas küszöbről.