2018

Kitör az Etna
(avagy Lucifer a menyasszonyával vonul)

Feltör, vagy szippantja
rózsaszín fátylát a mélybe?
Buja szándékán reccsenő
dörgés a gyönyör kéje...

Terítő tüzét ontja, lövell.
Gyönyörű, gyönyörű! - kiáltja.
Hamuba takarva jön el,
szív és öklel égre szállva.

Ő lett a táj királya.

Képvázlat

Szándék telepedik akaratomra.
Ismerkedek a képpel, megszólítom,
mint rókát a Kis herceg.
Ízlelgetem a színek helykeresését,
rendeződését a vásznon,
a képet megszülő színharmóniát,
a fény világát élénkítő sugarakat.

A középen domináló azúrkék
a jég-kékkel menekít a sárga
villogásba vakító repcetengert.
Sikamlós szándékok bújnak
a párizsi kékkel kevert fekete foltokba,
ahol gyülekeznek a vihar démonai.
Őrlő harag ássa villámai kényét
váratlan vakításra.

Micsoda színvilág! Erődemonstrálás
és nyugalom szépségbe passzírozva!
Hol fog belém marni egy váratlan
pillanatban egyszerűen, illanón?
Túlélem? Nem?
Vakuként nyílik a szemem és megörökít.
A táj bájával, vagy a villám emésztésével?
Nem tudhatom!

Ébred a reggel

A víz párája szégyenlős lepedő,
lebeg az éj álma felett,
ami alól a part kikandikál.
Huncut gyermeki szemként
színek bátorodnak,
a fény pipáját szívják.
A sötét aludni tér,
a tóba temeti éji csendjét,
s kilép, feltölt a reggel
szikrázó tálcán kínálva
a ma formálódó szépségeit.

Múlás
Ittasan csordul, pergeti a súlya.
Inog utat keresve, ront, kever,
nem tudom milyen lesz a szín vége.
ha a kép alján elhever.

Szivárvány-gyöngyként szülte szemem
öröm bűvkörében, de a kép
nem érti mit gondolt agyam,
kuszáltan rágja idegrendszerem.

Egy utolsó vonás ez, életív,
múlás, kimosatlan ecset marad,
s a palettára szárad a szakadt szív,
a rárakodó por alatt.

Arckép
Csak néztem behunyt szemmel,
látomás vezette ecset
rakta a színeket, a fényt.
Megtalált lelkedet
ízekre szedte, s mint babért
fonta lágy mosolyod köré.

Örök? szemem így lát! Őriz?
Nem kell kérlelni, jöjj elém!
Színfoltok játéka teremt
élővé, ahogy létezel.

Minden ecsetvonás selyme
közvetít, adja melegem.
s ha egyszer elmegyek, vele
arcodon hagyom a kezem.

Lopakodó ősz

A beérett múlás színei
őszi pompás köntöst öltenek.
A Nap még áttör a lombok
záró blokádján: sír, nevet,
s arany fülbevalót lenget
a bokrok búcsúzó ágain.

Hunyor

Hunyorgó tél vénül...
Szép takarója
színekre bomolva
az égen békül.

A kifeslő hunyor
tél végét túloz.
Szirmai kelyhében
nektár duruzsol
és lágy sárga tusol
kört tűző bibéken.

Huncut hunyor izzik,
felszívja a fényt,
kármint kever s bízik
tavaszló reményt.

Naplemente

Még pár perc s a kockásliliom
lámpásai kialszanak.
A májvirág lilát keverő kékje
a nyugvás gondját préseli
elvonulása varázsába.
Mandikók csápolnak szirom-
kalapjuk ernyője alatt.
A kökörcsin pihéi kontúrt szabnak,
s érte fejet hajt az alkonyat.
A tőzikék karátos gyöngyöket
görgetnek az elmúlásba.
A csillagvirág az égre készül
felváltani az éj vezeklőit,
s a nagy karmester lámpásai
lassan belehalnak a sejtelembe.