Bejelentkezés

A dohánytermesztésnek a környéken évszázados hagyományai voltak. Már az 1700-as évekből vannak feljegyzések, amelyek igazolják, hogy Szentgotthárd környékén jelentős mennyiségű dohányt termesztettek. 1781-ben Háromházán (ma Magyarlak része) özv. Tóth Kata jobbágy nyolc mázsát, 1789-ben Nagy-Gyarmaton Tóth Mihály és testvére József négy mázsát, 1790-ben Csörötneken Sándor József másfél mázsát, Magyarlakon Mezei Józsefné három mázsát termelt. A szentgotthárdi járás 17 községében összesen 1070 mázsát termesztettek.
Az apátság idején is jelentős volt a dohánytermesztés, a szerzetesek üzemükben szivart és kedvelt melléktermékeként burnótot állítottak elő. A dohánymonopólium bevezetéséig az apátság vásárolta fel a dohányt nyomott áron.
1851-ben vezették be az osztrák-magyar dohánymonopóliumot, amely szabályozta az ipart és számos állami dohánygyárat hívott életre az ország területén. A század derekától kezdték meg működésüket a Magyar Királyi Dohánygyár üzemei: Széll Kálmán támogatásával Vas megyében nem Szombathelyen, hanem Szentgotthárdon létesült dohánygyár 1894-ben. Az üzemet már 1896-ban bővítették. Ez volt az első gyár az 1872-ben átadott vasútállomás felé vezető, egykor nagyfalvasi ekkor már Hunyadi út addig beépítetlen telkein.
A Köztelek 1895. augusztus 3-i cikke szerint: „a dohánygyár épülete már közeleg a befejezéshez. Julius hó 29-én ülték meg az épületen dolgozó munkások annak tető alá hozatala ünnepélyét. A gyárban jelenleg dolgozó 216 munkásleány számát, mihelyt az épület átadható lesz a használatnak, 500-ra fogják fölemelni. A jövő évben a gyárnak 20 millió szivart kell elkészítenie.”
A gyár főépülete eklektikus stílusban épült armírozott téglafalakkal, és a kétemeletes épületet oldalain egy-egy alacsonyabb épülettömbbel zárták le. A főépületet két oldalon az utcára nézve külön álló, szimmetrikus szép épületekkel egészítették ki, amelyekben az igazgatóhelyettes és a gondnok is lakott. Jobb oldalon a Rába felé húzódva épült fel az emeletes raktár.
„E gyár kezdetben leginkább rövid szivarok előállításával foglalkozott, hogy munkásait ez olcsó szivarok készítése által gyakoroltassa be a finomabb szivar-fajok gyártásába.” A termékek kézzel készültek, egy műszakos munkarendben. 1895-ben már 345 fő dolgozott, főleg a környékről bejáró női dolgozók jelentették a munkaerőt.
1910-ben már 893 munkása volt a gyárnak. Trianon után 278 dolgozó maradt a gyárban. 1929-től beruházásokba kezdtek, 1935-től megindították a cigaretta gyártását is. A termelés növelése érdekében üzembe állított gépeket a Kaszagyártól kapott árammal működtették. Egy dolgozó nő nyolc óra alatt 1300-1400 cigarettát gyártott. A dolgozók állami nyugdíjjogosultságot szereztek.
1928-ban a gyár 104 méter mély artézi kutat fúratott, és a víztorony létesítésével megoldották a vízellátásukat. A légvédelemmel és tűzrendészettel kapcsolatban csak a gyár használhatta a vizet. A víztorony épületének a városképet meghatározó szerepe volt.
1940-ben közel 1,2 millió szivart gyártottak belföldre és 22 milliót külföldre.
A II. világháborút követően, 1945. április 6-án már 435-en felvették a munkát. 1946-ban 4,6 millió szivart gyártottak és 271 ezer csomag pipadohányt. Az üzem gyártmányai között szerepelt pl. a népszerű Munkás cigaretta, vagy a Faintos, az Ideál és a Csongor nevű szivar.
1946-ban a gyárban napközi otthon létesült, csecsemő, óvodás és általános iskolás gyerekek részére. A háromszori étkeztetés ingyenes volt. A dohánygyártás dolgozói országosan félárú vasúti utazásra jogosító arcképes igazolványt kaptak.
1948-ban döntés született, a termelést leállították, a gépeket Egerbe szállították. Megszűnt négyszáz munkahely. Az épület bal szárnyában az egykori igazgatóhelyettesi lakásban iskolát létesítettek. A jobb oldali gondnoki lakást pedig a szomszédos szanatórium vette birtokba, később egy zárt folyosóval egybe is építették. 1947-ben üzemi étkező és orvosi rendelő is nyílt.
1952-ben a főváros megvásárolta a gyárat és területét, ahol szociális otthont hoztak létre. Zömében elfekvő és elmebetegeket szállásoltak ide, rendkívül magas volt az elhalálozási arány. Az eredeti, hatalmas termekben berendezett betegszobák nem voltak ideális kórtermek. Egymásba nyíltak és 30-40 beteg élt bennük. Kezdetben húsz szentgotthárdi lakosú beteg is helyet kapott, a község pedig a szegényház épületét átadta orvosi lakások céljára. A dohánygyári raktár épületében gabonatárolót rendeztek be, a malmot innen látták el búzával.
A folyamatos építkezések, átalakítások után három évtized múlva megindult az átépítés, kisebb kórtermeket alakítottak ki, korszerűsítették az épületeket, és átvették a gabonaraktárak épületeit és átalakították az otthon céljainak megfelelően. Lebontották a víztornyot, mert fenntartása gazdaságtalanná vált. Pszichiátriai kezelésre szorult embereket hoztak. A Lapincs melletti régi laktanyát megvették, helyére új terápiás intézetet építettek. A Fővárosi Szociális Otthonban közel 1100 ember lakik és dolgozik.
Források:
Etnografia. 1959. LXX. évfolyam. 23. o.
Natorp Tivadar–Oroszi Bálványi Gyula (szerk.): A dohány és dohányjövedék Magyarországon. Budapest, 1896. III. rész: Az 1867-től napjainkig terjedő időszak
Statisztikai Évkönyv, 1898. III. Közgazdasági élet
Köztelek 1895. 08. 03./ 62. szám
www.dohanymuzeum.hu
Szilágyi István: A városkép alakulása az 1800-as évektől. In Szentgotthárd.1981. 563. o.
Kránitz József: Szentgotthárd 1945-1975. In: Szentgotthárd. 1981. 307-309. o.