Jelenlegi hely
A Minden ajándékát adtad.
Fehér inget, nyakkendőt öltöttem.
A kort tűrtem, láttam velem szalad,
s láttam, hull a hit kékre törten.
Fölfakadt a megélt megérthetetlen.
Csapdái lépten-nyomon egymásba
zúzták tündökölni a csatákba
űzött vakító fényt,
ami szívembe fért.
Fájdalom, szeretet okossága
csitította a verdesést.
Titokban némán gyóntam neked;
az őszinteség majd megkísért,
kinyújtod, adsz kezet...
Bevillant egy sugallat;
asztalod nekem nem terítheted...
Te szép maradsz,
fátyolba fonja tekinteted
az őrző pillanat,
s a legszebb emberi érzelem
morzsák haszontalansága marad.
Levetném gyerekségemet,
hogy végül holtomban felnőtt legyek.
de nem akarok elhúzott kezet.
Terítsd meg asztalod, adj helyet,
mert szeretlek, mint éj a reggelt,
mikor felfeslik a pirkadat,
az elnyelt sötét megbékél,
harmatot sír; fürödjenek
a pirongó napsugarak.