A női szépség

Sokszor kezdtem képbe-szóba önteni.
A bennem tolongó érzés dacára
elvetélt sorok bizalmas könnyei
csillogtak gyűrött lapok oldalára.

Láttam, hatott, éreztem, hogy eltelít,
megtölt a látvány s minden porcika
a hajtól a bokáig, a talpig feszít.
Hajlat, ív, domborulat, mimika,

szó, sóhaj, a lélagzés szapora heve,
a hangsúly, mely betölti eszemet.
Bilincset bont a testemhez érő keze,
ha akarja, kedve szerint vezet.

A mindent eltöltő érzés csodája az,
ha egy új élettel megjutalmaz.

Mell

Sokszor kezdtem képbe-szóba önteni,
miként és miért vonz a női mell;
feszesség, fény, alak eredezteti,
vagy a puszta tudat emeli fel?

Márvány ereje telt tenyér vonzása,
ajzza ősi ösztön tűze, parázs
melegét emészti ráomló szájra,
s a látvány érzéki valóra vált.

Tavaszi barka selyme érintésed.
Arcot lehellő fuvallat igéz,
büszke domborulat; feszíti véred
és édesít csúrgó tengernyi méz.

Átitat az áhitat. Bimbóid;
szirten a sas: őriz, ural hódít.

Arc

A bennem tolongó érzés dacára
nem az abszolut szép arc a titok.
Felráz a vonalak kimért aránya:
gyönyörű, mondom, érzem hódított,

Mégis több kell, mint műves porcelán,
a kreált, kifent lágy piperearc.
Természetesség és egység hat reám:
sóhaj, mosoly, mely hű ölébe tart,

s homlok, gond redője, sejtető mérce,
a testből egy érző, értő sugár,
ami szétterül az arcra érve,
amit fehérít a tél, pirít a nyár.

Arc, gyermek puszit vonzó szeretet,
férfi csókot ajzó igyekezet.

Szem

Elvetélt sorok bizalmas könnyei
csaltak megindító érzelmeket.
A hatás törvénye lágyít, s lopva lesi
a könnyár hatalma hová vezet.

Öröm, bánat, fáradság jeleníti
meg az engesztelendő sebeket.
Hála pillantása nyugtáz, kicsi
fény villanása jelez végzetet.

A szem sátra, szemöldököd íve jelez,
pilláid rezdülése hív vagy elvet.
Kék, barna, zölr fények jelleme ez,,
felszív, ölel és magába temet.

Árulkodik, ha mélyen belenézek.
Jutalmaz, ha megadón vele érzek.

Száj

Csillogtak gyűrött lapok oldalára
évődő ajkak játék-fényei.
A száj nedves rózsa, szirma imába
rejti célját és csókkal élvezi.

Édes keret fehér fogak előtt,
amit át-át tördel a nyelv hegye.
Vallomása szóáradat, erőt
adó nyomaték bölcs küzdelemre.

Vágyott vágy-kút, fedni, csókkal zárni,
ahonnan tűzek parazsa kikel,
megnyit minden érzéket, kivánni
indít átható testet a testtel.

Lezárva az intim percek alatt,
mosoly, kéj és szófoszlány siklanak.

Haj

Láttam, hatott, éreztem hogy eltelít
a haj selymes érintése, kezem
millió sejtje fogta egybe jeleit
és feltöltött, mint egy őrző elem.

Nem a hajszín, a természetessége vonz.
Nem a dauer műve a rám hatás.
Barna, fekete, vörös, szőke vagy bronz
változtatható, lehet bármi más

színű, de legyen összhang arc és haj között.
A fül megbújik benne,suttogás
és érzelemek hatása kezdettől örök,
egy nyílás a szív felé, a csodás

vallomások fogadója, rejtő őre,
hajjal borítva kellő időre.

Nyak-váll

Medtölt a látvány s minden porcika.
Kezet és ajkat édesget a váll
és nyak, márvány fenségére bízva
a fej kényeztető tartása áll.

Pihenteti a ráomló csilló hajat.
Vérbő idegek futtatják tovább
a mellek, has, és ágyék felé az ajkak
leheletét, mint nap a sugarát

át az éteren át, élet adó csírát.
Karoló kéz fonódása ölel:
kulcsos zár, megkísérti a harmóniát,
mely a fonódásban egységre lel.

Csábító vonal, a nyak rezgő váza.
A váll a talp, vigyáz a virágra.

Kéz

A hajtól a bokáig, a talpig feszít
az érintés, kezed szótlan szava,
ahogy biztató jelet adsz, csak egyszerit,
s érteni kell, olyan nagy a hatalma.

Bármelyik testrészhez érsz, feltölti: sima,
borzoló, bátorító ébredés,
mert mersz és cselekvés kell, nem kétes ima:
varázslatod érték és nem kevés..

Ujjaid játéka túlfeszül a ruhán,
vetni segíti a felesleget.
Az eltakart kép kitárul s egymás után
átszellemül a szív, az agy, a test.

Tudatos kéz, írásod visszahoz,
ha örök bátorítást viszonoz.

Has

Hajlat, ív, domborulat, mimika,
amit a száj, a váll, a mell kiván.
Alul a comb, a far, a láb bírja,
míg a közép terhe a hasra vár.

Formája kényes, hogy horpadt legyen
és kitünjön a mellek mérete;
áramvonallal a combra vigyen,
megbújhasson az alhas szőrzete.

És ott a köldök, fészkel alatta
az anyaméh, az új élet helye:
a szerelem, szeretkezés sarca,
az akarat megtestesült vele.

Has, puha ágy, ringásod bűvölés
a szerelemre, szeretkezésre kész.

Ölelkezés

Szó, sóhaj, a lélegzés szapora heve,
a birtoklás vágya beteljesül.
Nyílik és karol a test, mozgás üteme
tombol vagy lágyul, ha túl felhevül.

Széthull a haj, ütemre ring a mell, feszül.
Becsukódik a szem, vergődik a has,
elszökött hangokra rezdül a forró fül,
s a vágy tűzfokán át a kéjbe csap,

összegabalyodott kezek, lábak szoros
kapcsát adni-kapni pátosza,
a mindent lehet-szabad vagy épp ildomos
igénye hajtja csúcsra százszorta.

Az elpilledés fáradt öröme
rászolgál a hallgatózó csendre.

Far

A hangsúly, mely betölti eszemet
a látvány összhangját fokozza még.
Feszes domborulata élvezet
a kéznek, érintve felületét.

Kényes terhek viselője a far,
tucatnyi néven ismert formaság,
amit szoknya vagy nadrág eltakar,
a nyár kibontja. Egy vékonyka pánt

mimeli az erkölcsi látszatot.
Dévaj szemek, kéjvágyó gondolat
gomolyog s kísért ha ringatott
járással gerjesztget hangulatot.

Hangsúlyt ad a testnek; lobban a hát,
csúcsra törve rögtönözi magát.

Comb-láb

Bilincset bont a testemhez érő keze,
ha comb a combra nehezül, feszül.
Arc, mell, far után a comb íve illene
a szép fogalmába meztelenül.

Őrző-védő szorítással meggátolod
ártód s kinyitod, tárod kedvedet,
ha gyönyöröd a kegyeltednek áldozod.
Máskor mindegy, szeret vagy nem szeret.

Test hordozója a láb, fürkész szemek
kérész életű pillantások át-
szelik, kritikus szóval célzást ejtenek,
de nem szalasztanák el mámorát.

Aki nem látja sudár termetét,
kiköt a bokán, de nagy úgy a tét.

Szív

Ha akarja, kedve szerint vezet.
Kár a táltos magamutogatás.
Testben fogant erényes szerkezet,
ha rabul választ, ő a folytatás.

Takarja bár szép test, óvja csalás
praktika, vagy hibák jelző sora,
a szív megbékélten felejt, ha más
a vonzalom, bosszúért nincs oda.

Jutalma a földi kincsek java,
viszonzásra a mindenség pazar
fenségét felkínálja; balzsama
a test és szív, mit a sors egybe varr.

Vágyaink szolgálója, női szív,
befogadó legyél, soha passzív.

Öregedés

A mident eltöltő érzés csodája az,
ahogy a szépség női testet ölt.
A természet része ő is, mint a tavasz,
nyár, ősz és végül telet is betölt.

Virág és termés, a mag hordozója lesz.
A nem rég feszes domb ereszkedik,
az ív lehajlik, amorf görbületet vesz,
a haj fakul, a bőrt ráncok fedik.

Mindez eltörpül: anya, később nagymama
szerepe a hangsúlyt átrendezi,
de lényében az ősi kép megmarad, ha
nőként akar tovább is tetszeni.

Himnuszok áhítatásának szülötte.
Hang nem, a hangsúly változik körötte.

Gyermek

Ha az új élettel megjutalmaz
a szerelem, összegzője buja
vágyak édenének. Sírást hallasz,
mégis öröm hangja zeng így újra.

Gyönyörben fogantatott csecsemő.
Kínban kihordott, testedből utód,
sejtjeiben érő szépség, erő.
A folytatást sejted, érzed, tudod.

Az anyai érett test melegít,
szoptat, bujtat, becéz, féltőn nevel,
s ha a női forma méreteit
átírja is, lénye nem veszhet el,

mert az örök körforgás tengelye
a női test s benne a gyermeke.

Utóhang
l.
Arcodra fényt szitál a férfi szem.
Melledre vágyak éje ráborul.
Eszményi képet édesget, ki nem
talál hibát s esik áldozatul.

Vagy, vagy nem vagy tökéletes, kímél
a vágyak édenét kínálva ész.
Választottként különb mindenkinél,
kinek szerelmében benne élsz.

Mindenki társa egy igaz barát,
testet-lelket megosztva édesít,
a meztelen testet és mézszavát
ellesve új világba elrepít.

Lényed, képed, vágyad mind add nekem,
hiányoddal nem érhet szerelem.

ll.
Hiányoddal nem érhet szerelem.
Hiányod testiség vagy képzelet
szülte féltékenység, vagy szertelen
csapongás, de végül hozzád vezet.

Irdatlan fájdalom, vad, mérgező,
huszonnégy órán át ható pokol,
egyéniséget, jövőt szétverő,
ha szerelmed más testet birtokol.

Égzengésre villám sújtja szívem,
mert a vihar te vagy magad.
Termékeny nyár az életem; hívem,
ha betöltöd osztott napjaimat.

Madárnak a szárny, mi felemeli.
Adj szárnyat az égen veled lenni.

lll.
Adj szárnyat az égen veled lenni.
Mértéket venni, hol a földi út,
hogy változik a táj; az egyszeri
távlat félénkít, vagy van több kiút?

A kitartás megtölt, utmutató,
de a vágy felülírhatja, amit
az ész diktál, a test lesz mérvadó,
és sebet még fertőzőbbre szakít:

a hetek, hónapok, évek haló
remények kútfőjeként kiapad.
Gyötrőn siránkoznék, de nem való.
Van több út, ha egy járt út megszakad.

Minden jóságod, mit adtál nekem,
elbirtokolni tőled elveszem.

lV.
Elbirtokolni tőled elveszem
kifosztott kincseid. Csecsebecse
lesz az igaz gyöngy, egy hideg verem
sötétje őrzi, ott leszek vele.

Felhőtlen kapcsolat igénye mar.
csak te, csak én, de érzem legbelül,
zaklatom magam, ami felkavar,
az felszín, a komoly baj elkerül.

Ki elé tartsam a tükröt, eléd?
Én már nem szeretem férj-önmagam,
nem érzem szándékom bölcs erejét,
lényednek felettem hatalma van.

Egyéniséged nem kell félre vetni,
magamba zárom újra megszeretni.

V.
Magamba zárom újra megszeretni,
mint régi ízt, ha titkon visszatér;
jön, meglep, eltölt, úgy kell észre venni.
Megpezsdülve telít, zaklat a vér.

A vonzás testközelben átölel,
hiány erénye mindent félre vet,
mintha a várt Kánaán jönne el,
s nem lenne más, csak flörtös élvezet.

Feltöltik újra tested részei
az eredendő vágyak énjeit,
elborít az éden, visszanyeri
az elveszettnek  hitt tűz-génjeit.

Megtelek veled béklyós szerelem,
aki voltál, leszel és vagy velem.

Vl.
Aki voltál, leszel és vagy velem;
büszkeség, megadás, tromf és derű,
megfontolt asszony, kínzó gyötrelem,
édes báj és fennkölt vagy egyszerű

hétköznap terheltje, főzés, mosás
rabja, férj és gyerek becsülete.
Az leszel, mert voltál már annyi más,
s belefáradtál számolni vele.

Van, vagy nincs bársonyos diadalút?
Azt hiszem a göröngyös, változó
mérték nyit nekünk számtalan kaput.
Belépni szabad s nem lesz távozó.

Mert melletted szomjam is kihal,
gyönyörök kútja, éltető ital.

Vll.
Gönyörök kútja, éltető ital
egyéniséged minden eleme,
erőt, illatot bont és javaiddal
irigyelt gazdagon leszek tele.

Melled cinkos pajkosság öröme,
arcod tükör, jellemed visszanéz,
tested a vonzás csábos bűvköre,
mely értőn feltüzel és elemészt.

Elég, hogy létezel, körém vegyülsz,
céltudatosan napról-napra vársz,
akkor is, ha néha ellenszegülsz
és bennem nem tetsző hibát találsz.

Hiszek benned, a te hited velem
táplálja testem s leszel kenyerem.

Vlll.
Táplálja testem és leszel kenyerem,
barna, nem kell az ízletes fehér.
Önnön magad adva majd elnyerem
szűkös jussom, annyit, amennyit ér.

Leszek gazdag és szegény: kétlaki,
akit a hűség ínségbe taszít,
az egyetlenné szelídülsz, aki
léteddel egy életre elvakít.

Hívó hangok szirénes dallama
hiába csábít, hűség létezik,
a megtartó kötél bármily' laza,
elengedni végül még sem segít.

Benned nincs, ami sértőn rám rivall,
egyéniséged tilalmaival.

lX.
Egyéniséged tilalmaival
nem vértehetsz fel, értsd, szabad vagyok,
önként ajánlom hitem, ami fal
nekem, rég kötött, kezdettől adott,

mint szobámé, de képek sora
tágítja ki világméretűvé,
nem fogság, a magánynak nincs nyoma:
telíted, ápolod emberivé.

Szétvetni rajtad múlik, nem teszed!
Hiszem, amíg én is kitölthetem
gondolataid, majd nem keresed
másokban, amit elérhetsz velem.

De kevés a gondolat, a vágy,
a pénz hiánya elvihet tovább.

X.
A pénz hiánya elvihet tovább,
tálcán nem kínálok gazdag jövőt,
de nem is játszom meg az ostobát,
ki vallja, nem érinti meg a nőt,

a szép, gazdag, gondtalan érzelem,
ami kényszernek alávethető.
Próbáld, mondanám, de mégsem teszem,
sebre sebzetten lennék szenvedő.

Madár, ha tollát veszti, újra nő,
s marad hibátlan, mint eredeti.
Az elszakadt kötél megköthető,
csomója mégis múltját hirdeti.

Legyen bármi, kéred vagy elveted,
de nem kényszeríthet, magad teszed.

Xl.
De nem kényszeríthet, magad teszed,
hozod a mezők esti illatát,
viszed a virágot; szedte kezed,
hozod az éjt, a szerelmi csatát,

viszed boldogságod, mosolyt, derűt.
Hordod a silányt, feszélyez a gond,
viseled nevem s nem mondod ki: nyűg,
mintha megszünnél, olyan kolonc.

Vagy tagadd meg gyatra vádam: közös,
amit egymásért tettünk! Büszkeség
érve lehet felelőtlen örökös,
melyből meríteni sosem elég.

De félrevezető és nem varázs
kettőnk mérlegén a latolgatás.

Xll.
Kettőnk mérlegén a latolgatás
álnok tagadás mély fészke lehet,
mérges végzet, vipera harapás,
beteges léthez minimál-keret.

Hívőn tenni, emésztő kételyek
tüskéit lenyesve nőhet a szár,
melyben termő rügyek kérnek helyet,
és bearanyoz a késői nyár.

Mondd, e röpke életünkben miért
kísértenek adott-kapott sebek?
Mintha tudatosan szívnánk a vért,
megfertőzni testedet, testemet.

Minden civódás; hidd el versemet,
méltatlan, búcsús utolsó kenet.

Xlll.
Méltatlan, búcsús utlsó kenet
lehetne meggondolatlan szavunk.
türelmet, fojtó erényt emleget
a sértett, ha szóval vagdalkozunk.

Nem, nem! Varázsod éjjel nappal ér,
hat, mint a Hold ár-apály rendszere.
Másnak dícsérlek és minder babér
a tiéd, s én büszkélkedek vele.

Neked mért mondjam sűrűn emlegetve;
szó és tett között nem lehet zavar.
Szépséged nekem szép, élek vele,
ha más dicsérne, az édes-fanyar.

Kérhetem végül: el ne hagyj soha,
legyél a szépség örök mítosza.

XlV.
Legyél a szépség örök mítosza,
mint virágon, lepkén a tarka szín,
ég kékjén a felhők fehér sora,
meglepett arcon árulkodva, pír.

pörgesd magadban elszórt napjaink
lidércét, mámorát, fogadkozást,
hogy egy az élet s ha egyszer majd int
a nemlét, senki ne mondja ránk:

Megnyugodtak végre, jobb így nekik!
Viszem magammal a zárolt csodát,
napok ékszerét, a nőt, egyszerit,
aki csak velem létezhet tovább.

Legyen élted a szíved joga,
földi létem megszentelt vagyona.

XV.
Hiányoddal nem érhet szerelem.
Adj szárnyat az égen veled lenni.
Elbirtokolni tőled elveszem,
s magamba zárom újra megszeretni,

aki voltál, leszel és vagy velem.
gyönyörök kútja, éltető ital
táplálja testem, s leszel kenyerem
egyéniséged tilalmaival.

A pénz hiánya elvihet tovább,
de nem kényszeríthet, magad teszed.
Kettőnk mérlegén a latolgatás
méltatlan, búcsús utolsó kenet.

Legyél a szépség örök mitosza,
földi létem megszentelt vagyona.

Emlékek(?)
l.
Vesszen velem, vagy tőrbe csaljam égi
tűzek belém égett parazsait,
arcok idilli üdvét nézni
s nem félni az emlék fel mit szakít?

Zaklató sebek mámoros ösztönén
peregjen a sors, mint hulló homok,
mely időt mér s időtlenül gyűjt körém
üdvöt, fájót, lelkeset, boldogot.

Szerelmek, sorsok útvesztőiben
téblábol agyam, kutat, felkeres,
de ne szelektáljon melyik milyen,
ahogy volt úgy legyen most hiteles.

Érték volt minden, mert én akartam,
bennem élő személyük halhatatlan.

ll.
Bennem élő személyük halhatatlan.
Frissitgetem néha memóriám,
ma az emlékarcoknak parttalan
a képe, mint elnyelő óceán

felszíni tükre, s összetördelő,
de a rejlő belső értékeik
mentsvára a reméltet oltja elő.
kedvem, vágyam érvekkel eltelít.

Ezernyi apró kellékből kiraktam
eszmém kellő asszonyát, ideált,
s ha összeállt a kép, lám lopva csaltam,
a hamis róla csendben mind levált.

Hány egyetlen van megírva, szabály
ösztönöz vagy spontán kavarva jár?

lll.
Ösztönöz, vagy spontán kavarva jár,
s a lig tehetünk titkon ellene,
emésztő kétség perben mit ajánl,
vagy pazarlón elsodródjunk vele?

Ha változik az arc, a test, a haj,
a vágy alapja nem lesz ugyanaz?
Birtokba venni, csak enyém, tulaj-
donom, ha büntet, vagy ha megjutalmaz.

Fogadkozó kísértés ostromol,
kitölti érték, új test, új viszony.
Idő kell, míg bennem majd újra szól
a letisztult és kipusztul a gyom.

Őrizd! Megőrzöd, őrizzem én?
Meddig marad meg benned a remény?

lV.
Meddig marad meg benned a remény?
Meddig nyergeli harcra a szívem?
Hol a határ? Kell-e koncnak erény,
vagy a jövő az, ami célt terem?

Almába harapva a tavaszi virág
fehére nem szül fájó képeket,
az íz telít el, ami lett: csírát
feledtet, de őrzi a géneket.

Mint a vándormadár, ha már lejár
az idő, útra kel, de visszatér,
s hogy ő az, vagy más hasonló madár?
Az örök fészeké lesz a babér.

A választás kincse bennünk lakik,
és ékszerként önzőn átalakít.

V.
És ékszerként őnzőn átalakít,
jön, eltelít, letarol úgy igáz,
szuggerálja szemümk, formál, vakít,
mert vágy kegyeltje, mert szerelmi láz.

Miért tennék ellene bármit is,
a kölcsönös sóvárgás; én, te, mi!
ha együtt, ha közös és nem hamis,
érteni fogjuk és megvédeni.

A kielégült test táltos pecsét,
lezárja az ösztön vad ritmusát.
Választ sem vár, nem ajánl fel cserét,
a hétköznapi lét folyhat tovább!

Szótlanul nézhetsz ki az ablakon,
levelek hullnak, tarka az alom.

Vl.
Levelek hullnak, tarka az alom,
a tar fák ágaira felnevet.
A kötelék megszakad, bizalom
marad, mely nem ad fogható jelet.

Nélküle nincs lét, nincs szorgos tovább:
bizalom, hit, mint két iker gyerek,
formálják az egység s másság sorát:
vakráma s egyben aranyló keret.

Örökítő kép, az őszinteség
elrejtője: cicomás bók-szavak
fedik a mondandó ál-köntösét,
vagy szíved mélyéről patakzanak?

Hidd el, bizzál, az út bármily' csaló,
egyikünk sem lehet alattvaló

Vll.
Egyikünk sem lehet alattvaló,
kifosztani hited nem lesz idő,
sem tett, haragra álnok mérvadó,
ha lényedben örök marad a nő.

Böngészem a megélt évek kimért,
kavalkádját, percek, órák, napok
rohanását, kavargó elegyét,
ahogy az együttlét reánk hatott,

ahogy próbáltunk sebet ejteni,
majd kétségbe esve várni a szót,
vagy gesztust, ami a dacot szegi,
és összekapcsol két marakodót,

s végül ha új szélre megtört a jég,
mi volt az ok? Egyszerű semmiség.

Vlll.
Mi volt az ok? Egyszerű semmiség,
mit utólag oldott szeretkezés,
mint gyógyír hatott és felforrt a vér,
minden megváltozott, mint vízesés

után a folyó hangja, nyugalom,
béke, dallam, mögötte zuhatag.
Szemgyönyörködtető új alkalom
meglátni szép mosolygó arcodat.

Nem lett monoton: minden alkalom
tele más lánggal, buján jött közénk,
szorító kapcsok martak ajkadon
szorongató, örök hitű fölényt.

Engedtem érezni szerelmedet,
megosztani veled és csak Veled.

lX.
Megosztani veled és csak Veled.
Veled, mert te vagy az egyetlen Ő,
aki ma engesztel, holnap feled,
feleség lesz-e vagy szerető,

aki ma feketén bontja haját,
új testtel ígér s ad vélt kincseket,
holnap már új a szín, más a barát,
és újra más őrli miért szeret.

Tékozló vágy ez vagy így gazdagít?
Meglopás vagy érték halmozás?
Meglopható-e a test, vagy amit nyújt,
a lélekkel együtt lesz csodás?

Szerelemben a lelkedet veszem;
nélküle üressé válik nekem.

X.
Nélküle üressé válik nekem
a jövőmbe beépült csalfa kép.
Kihullik az időrostán, ha nem
akarnám, akkor is felejteném?

Ó, az időrosta, lehet kopott,
szétmart, feladatnak kétes remény,
s mégis időtlenül halványan ott
szürkülnek és jelentkeznek felém,

Fényüket vesztve rezdülnek szemek,
megkísért a régi érintkezés,
felvillannak árvult jelenetek,
melyhez az akarat végleg kevés.

A szépség a múltjukban gyökerez,
táplál s életem örök része lesz.

Xl.
Táplál s életem örök része lesz,
nagy szavak méltatni nem illenek,
néma főhajtás titkon észr vesz
kisértő fényt, de ez csak rezzenet.

Volt, van és kitérni előle kell
aszkéta erő, nem megvallani!
Szem a szájnak, száj a szemnek felel,
a test a titkát tárva adja ki.

Ki volt Ő, aki az élet fölé
pillérnek a nemzést emelte fel?
Játszunk a tűzzel, mely izzó gyönyörré
érik és mindent magához emel.

Ajándék értékét fel sem fogod
testednek, amikor nekem adod.

Xll.
Testednek, amikor nekem adod,
kinyílnak virágai, megtelik
hangokkal, búgnak buja dallamok.
Mézelő kaptár, benne elvegyít

édes mámorok gondtalan íze,
s kit érdekel a józan ébredés,
a napi küzdés foltos felszíne,
baj, munka, betegség, öregedés!

Visz tovább, beépül, hajt a tudat,
kiállni, hogy felnézz rám és kövess,
ne legyek felszínes, adjak utat,
mely önálló pályád dicsfénye lesz.

Kit érdekel a józan ébredés?
Kéz a kézben együtt, lehet kevés?

Xlll.
Kéz a kézben együtt lehet kevés?
Ha elmúlt a magam-mutogatás,
az ifjúi hős-kor, a térnyerés,
és beszűkül az addigi varázs:

nyűgök kísértenek, a mérgező
tehetetlenség keresztre feszít,
régi álmok furakodnak elő,
lám, jókedvre többé egy sem derít.

De nehéz magamra vonni!
Kinlódni s megadón megérteni,
az univerzum törvénye koloncnyi
terhét, senki el nem kerülheti.

Hiszem, a hitem még ifjú marad,
ha testem megroppan a súly alatt.

XlV.
Ha testem megroppan a súly alatt,
még látom, hogy hódít a női test,
a női szépség: arc, vágyott alak,
mit a tudat átformál és kifest,

láttatja választott színeivel,
ahogyan önmagát építi fel,
észrevétlen csábít s követni kell,
amilyen s ahogy nyugalomra lel.

Nem az a döntő érv, mit képzelek,
milyennek szeretném szeretni én,
döntő, ha benne még olyat lelek,
amivel tőle kiegészítheném

lelkem hiányos magány-részeit,
s emberibb lehetnék, még emberibb.

XV.
S emberibb lehetnék, még emberibb,
mint amilyennek szült egykor anyám,
(Ő apámnak volt a tengernyi hit,
s a törékeny jóságot hagyta rám.)

Választottam, választott a leány,
összetoldani két különlegest?
Esőt és napfényt, átszűrni szivárványt,
ugorjunk benne tisztító fejest?

A női szépség itt, köröttem él,
mint földmélyi láva, földrészeket
mozgat, izzik, feltör s ha hunyni tér,
szilárd örökség, megfogni lehet.

Még érinthetem, érzem melegét,
s rád hagyom gyógyító igézetét.

   ..és végül.
l.
Lehiggadt minden szenvedély.
Megfontolt tettel lépre csaltak.
Hol volt a fent és hol a mély?
Béke rá, többé nem zavarnak.

Állok a kamrában, üveg
foncsora arcokat idézget,
bámulom. Váltani ki sürget,
bejöttem lisztért, vagy mi végett?

Agyamba fészkelt a szívem.
Horoszkóp módján fennakad;
jó az érv, megélem frissen.
Agy és szív összhangban marad,

de testem diktál, összezár,
s felőröl, mint egykor a gyár.

ll.
Felőröl, mint egykor a gyár.
Tenni, mit kimértek, lehetett...
A monoton zaj visszajár,
daccal bélelt, szárnyaszegett.

Volt út és cél, volt törzserő.
Volt ábránd, álom, tilalom,
volt szép, mi nem feledhető,
és sokszor bújt közéje gyom,

de martak acélos sebek;
bénán hittem, nem kibírható...
Sodródtak s tudtam, hogy merek
lépni s nem tör le alázó szó.

Mert élt remény, megvethető,
s van még, mi újra kezdhető.

lll.
Van még mi újra kezdhető.
Vagy folytatáshoz kell erő?
Szemed barna kényér színe
áldoz mindenre vagy semmire.

Feledékeny lettem, vagyok,
memóriám győzködni késztet.
Keresem az okozatot,
kersem benned az egészet.

Előnyöd végtelen s elég.
Diktálja elsőbbségedet.
Ha nógat a feledékenység,
a rád gondolás gyűjt teret.

Most bennem élsz és fogva tart,
mint folyók gyors vízét a part.

lV.

Mint folyók gyors vízét a part
cipeli, alakítja még,
vándorolva teremt zavart
a zabolátlan hordalék.

Tükrét tartja, ott tetszeleg
a táj, s mint arcod hordom én,
árban sodorva, érveket
örvénylőn, hullámok ölén.

Mondtad: a szívedre vigyázz!
Én nem mertem kimondani,
ha idő előtti gyász...

de tudsz értőn gyógyítani,
az óvó gyógyszert te adod,
osztod a sokáig hatót.

V.
Osztod a sokáig hatót;
a fájdalom, seb beheged,
nem kell beszedni altatót;
altató bízó szó helyett.

Leül mellénk és nem közénk
az eltelt évek üzenete,
boncoljuk az árnyat, a fényt,
s megadón eltelünk vele.

Meghoztad a hiány körét,
elért végre a követett út.
Kevés idő kis örömét
bontjuk, mire lesz s mire nem jut.

Megérzed, mit adj még nekem?
Barátság ez vagy szerelem?

Vl.
Barátság ez vagy szerelem?
Kifáradt a tűz. Lett hamu,
szikrát őrizve melegen
nem fészkel bennem már gyanú.

A kor meggyőz. Más lett a kéz,
nem tárol annyi meleget,
mint szemed, ha szemembe néz,
vagy hűs ajkad, ha rám nevet.

Vonalaidból nem feszít
ki melled hívó gyöngyköve.
hajad a télből is merít
színt és megtartja örökre.

Nyugtatóbb minden mozdulat,
ha nyújt, ha nem nyújt már újat.

Vll.
Ha nyújt, ha nem nyújt már újat,
hordja egyéniségedet,
a hiúságunkon túlad,
marad a lehántott keret,

melyben a kép, bármerre nézel
a tekintetemhez oson.
Fontolva dolgozol a géppel,
e-mailt írsz, megkért egy rokon,

vagy ismerős, hogy segíts neki.
Az ismerősöd én leszek,
aki még önzőn képzeli,
némán újra születhetek?!

Ki vagy, lényed káprázatát
betöltheti-e egy barát?

Vlll.
Betöltheti-e egy barát
a tétova álmot, erős
akaratra hit magzatát,
vágyott szép tervet, felelős

gondosságot. Érhet zamat
az ajkadon eper gyanánt,
és senki sem lesz áldozat,
kit a magány mélybe ránt.

Hozod, itt hagyod vagy elviszed,
amit szíved el sem hozott,
ami fülembe itt zizeg;
hangod, az érces dallamot.

Nincs nélküled perc, új a kép,
hozzád kötöttem jelenét.

lX.
Hozzád kötöttem jelenét:
járdát, padot, égtájt, papírt...
Változott az egyszeri lét,
nyitottá vált, CD-re írt

visszaforgatható lemez.
A csend, az a mély tegnapi
biztonság, kifogás, nem ez,
szándékodat ne marja ki.

Nekem te vagy a szép, ahogy
feltöltöd erőd kincseit,
s újra vérzed az akaratot.
Ha nem vigyázod, kimerít:

féltsd, őrizd a szíved jogát,
könnyelműen ne add tovább.

X.
Könnyelműen ne add tovább.
Ha én vagyok érdemtelen,
kegyetlen engem ér a vád,
összetörten elviselem.

Nem fertőz ártó szándék, tövis
marása nem tőlem ered.
Töretlen hitem előre visz,
küzdeni mindig az vezet.

A fontos te vagy; életed,
munkád, beosztott perceid.
Kinőtt gyermekeid helyett
unokád boldogan segít.

Meglátod, érzed, más ez a kor,
melyben a múlt ott bandukol.

Xl.
Melyben a múlt ott bandukol,
de a jelen átrendezi
szépségét, és rendszerbe forr.
Az ifjúság erényei

lazultan lassan lecsengenek.
A barátság átszőtt tribünjén
tömérdek ismeret
keres; csillogón vagy ha szürkén,

mégis van vágy, szemrevaló
küzdeni érte érdemes.
A szépség, nem mindenható,
a szív méltó társat keres.

A valakihez tartozás
a feltörő időtlen forrás.

Xll.
A feltörő időtlen forrás
hűséggel híven honorál,
bármilyen külső benyomás,
nem hitvallás, nem is morál,

Hűhó kelléke, hirtelen
ötlött szem-képzet, s ez kevés.
A benned őrzött türelem,
biztatás és elismerés

hitele egységes, egész.
Gyűjthetem, felaprózhatom,
megköthet minden, mi merész,
átfoghat óvni két karom,

önmagad egy vagy, összetett,
ahogy lettél, a szeretett.

Xlll.
Ahogy lettél, a szeretett,
gyűjtött emlékeid között
mérlegelsz, nincs már elveszett
arc, de lehet fájón törött,

lehet féltett, vagy ezerszer
áldott, fontos cselekedet,
apró tárgy, felidézve egyszer
kedved tüntetőn ránevet.

Ne legyen szemet áztató
gyötrő emlék, könny, hiba,
mikor mérgébe hal a szó,
s tűnődsz, mi fájhat annyira.

Nem kívánság, és nem idill,
ami vár, talán magányra bír.

XlV.
Ami vár, talán magányra bír.
Szeretet zár kegyeibe,
az egyedüllét nem szatír,
de mar, ha élni kell vele.

A megszokás üres keze
gyógyírt nem kever, s a zene
társulása halk hangulat...
Amit elfogad a tudat:

a társ, hús-vér, szabad szellem,
önzetlen jóság. Van ilyen? -
kérdezem, de el is vetem,
mert töretlenül hiszem.

Megleltem, vélem, ez a vég.
Ha ennyi, legyen ez elég.

XV.
Ha ennyi, legyen ez elég.
Hajad ősze, arcod íve...
Melled fényt érző menedék...
Ujjaid simító kincse,

vállad bírása, combjaid
tartása, ringató heve,
és szemed, ha fénye elvakít,
ha túltelít szelleme...

Minden, ami rajtad feszül,
minden, mi benned elmerül,
mit veled szült édesanyád,
és te telítetted tovább,

a női szépség eleme;
hagyd, hadd éljek végleg vele!

Korosan

l.
Szép vagy, jelzők nélkül is gyönyörű.
Arcod színe nyíló barackvirág.
Tenyerembe fogom, mesteri mű,
nem fedezhetek fel benne hibát.

Szép vagy, ide ragyog ifjú korod
minden csipetnyi része, régi láz.
Fonta, fényezte arcodra a mosolyt
a közelség, és ma is felcsigáz.

Szemed elemésztő pillanata
bűvölet zálogát teríti rám.
Homlokod, ajkad mellemre hajtva
idéz, és feloldja minden hibám.

Voltál, igéztél vágyva szüntelen;
hogy kerestelek vérző szerelem!

ll.
Hogy kerestelek vérző szerelem!
Elcsitult kráterek hamva vagyok,
a tűz még bent fortyog, ég velem.
Vágyaim mélyén hűlve hallgatok.

Te mért hagyod? A testvédő varázs
bűvész szavai néma védjegyek.
Hol bujkál, feszeng a hunyó parázs,
a viharral tobzódó elemek?

Az ölelő szédület káprázatát
legyintés réme semmibe veszi.
A vágy emlékét törve adja át,
foszlány lesz s kimérten elszenvedi.

A tavaszból, nyárból még mi terem?
Adj erőt élni érző szerelem!

lll.
Adj erőt élni érző szerelem!
Szem bálványa, kéz űző melege
most is ott szédeleg a melleden,
eltelve bájjal s megégve vele.

Most is a tápláló tej ereje
csorog a szoptatott pici ajak
édes gyönyörén dundin eltelve,
s visszaragyognak becéző szavak.

Most is bitorló, hevült férfi száj
kuncsorog, remeg, lopva elvadul,
míg szelídül a felkavart viszály,
és a bánat alvó hamvába hull.

Ma rejtőzöl, takartan vagy jelen
jövőm értéke, féltő szerelem.

lV.
Jövőm értéke, féltő szerelem:
nő, anya, testvér, mindenek igaz
őrzője. Velem egyesül, velem,
ki lettem általa férfi s vigasz

a bajok és gondok hétköznapi
őrlésében, s lett általam a Nő,
imádott egyetlen, ki harcai
érésében sokszor volt szenvedő.

Kezed az érzéki villám mestere,
ereje átüt, perzsel ahol ér...
Kezed recéje álmokkal tele,
de kékeres és simogatni fél.

Hagyd a kezed, tenyerembe veszem,
melege, selyme védő szerelem.

V.
Melege, selyme védő szerelem.
Nem féltékenység, a féltés nyomaszt,
elveszítem, ha végre meglelem,
mert annyi száj ömleszt kiáltó bajt.

Puszta szeretet, nem több a miénk,
leélt életből ennyi, ami jut!
Ránk húzott szürke lepel a klisénk:
az előre tiltott s nincs vissza út?

Kézfogás, karba kar mersze marad...
A csók? a nyílt színen ártó tabu.
Mi ifjúként a testből megfakad,
idővel illetlen s fészkel gyanú:

nem való mégis, ezt hogy képzelem!
Ránk mért fordulat, értő szerelem.

Vl.
Ránk mért fordulat, értő szerelem,
lefogod a sértő marcangolást,
elvetsz kételyt, megfontolást, verem
csapdáját, intő szót s megannyi mást.

A belsőm diktál; őrlő érzelem,
kisajátítás végső fázisa...
A jelen valósága végtelen,
a szeretetnek lett oázisa.

Mert értem szép a szép, képzem nekem,
építem kincseit, ahogy ragyog,
őszelő a fehér hajtincseken,
új szín, végsőkig vele maradok.

A mércét őrzöm, szívemre teszem,
őszutó lángja, élő szerelem.

Vll.
Őszutó lángja, élő szerelem,
forma tökélye tested bázisa.
A has horpasza betelt, kereken
árulkodik, ez gyermekei titka.

Ha lazult a comb és süllyedt a váll,
kevésbé vonz fürkész férfi szemet,
vissza a nyugodt lélek reagál,
az élt bölcsebb, értőbb híve lett.

Látom a régi arcod, ugyan az
rejlik új vonásaid rendszerén,
mit ámulva faltam, most megjutalmaz;
a vágyban a régiként jössz elém.

Nem hasonlítást keres a szemem,
égi ragyogás, kéklő szerelem.

Vlll.
Égi ragyogás, kéklő szerelem.
Ég tisztaságú, nyári fény terít
rám boldog érzelmeket. Keresem
titkait, ennyi jót rám mi derít?

Elhoztad, mit remélni úgyse mertem,
megszelídíthet gazdagabb csoda,
a hiányérzet kitelve serken,
telt rügyek reményét elhozza sorba.

Megtelt lelked egyszerű s bonyolult.
Titka egy, benne nekem adsz helyet.
Nem szakítja szellemét a múlt,
a jövő dominál s nem mond nemet.

Kéklő út jelöli ki a helyem...
Mondj vigaszt, reményt, fénylő szerelem.

lX.
Mondj vigaszt, reményt, fénylő szerelem,
az öregedés jelei konok
igazságok; láthatók testemen,
kendőzve bárhogy is mutatkozok.

Külsőség a megjelenésed is!
Újra és újra ismétlem neved,
leírom ajkad rezzenéseit,
hangod zenéje jóságból ered.

Az éned hat rám, aurád követ,
minden részed bűvös eredeti,
nem rád kreált mérföldkő-öltözet
a jóság, végtelen s nem egyszeri.

Kell, kell nekem s nem érhet félelem!
Élted és éltem mérő szerelem.

X.
Élted és éltem mérő szerelem.
Megtudtad, nincs titkom, csak Te, Te vagy.
Féltelek, óvlak, keresem helyem,
oly kimért a sors: végül el ne hagyj!

Ki ad többet? A mindnél kevesebb
vagy-e? Magamnál többet adhatok?
A mindennel eltöltő helyedet
nekem rögzítették a csillagok..

Nem közhely s üres szavak ostora!
A neked jót írd, szorgalmazd, jelezd!
Fényképen rögzült szemed mosolya,
s ajkad asszisztál s el sem ereszt.

Mérj magadhoz, mércéd megszenvedem,
kitelítő sors, ékkő szerelem.

Xl.
Kitelítő sors, ékkő szerelem.
Gazdag szerénységed a drágakő.
Gyűrűtlen ujjad hozzám emelem,
arcomról melegítse fel a hő.

Érezzem, szíved dobog, ritmusát
az enyém is átveszi: egy ütem,
ne vívjunk külön-külön vad tusát,
ha megértjük egymást ma szüntelen.

Megharcoltuk csatáink érveit.
A ragaszkodás hűség édene,
bajon és betegségen átsegít,
nem lehet életünk ellenfele.

A fényt nyitom, árnyék marad velem
szeretetteljes késő szerelem.

Xll.
Szeretetteljes késő szerelem.
Rám tört. Akartam? Nem tudom hogyan...
Emlékszem, nem kellett elkezdenem...
Rám tört, felfogtam későn, boldogan.

Újra vagy először, így törtetőn,
elsöpörve morált s más véleményt?
Önzőn a ragaszkodás lett erőm,
önmagamtól sem kértem engedélyt.

Miként lesz? Kiáltson ki mit akar!
Megadón, önként nem hajtok fejet!
A hallgatás sok mindent eltakar,
s elfojthat érzékeny szerelmeket.

Látatlan a hasonult érzelem,
zálogba adott végső szerelem.

Xlll.
Zálogba adott végső szerelem,
asszonyi vágyak legősibb eleme,
megélni, hites feleség legyen,
s akihez kötődik becsülje érte.

Kárpótló gyógyír, apró nyugalom;
unoka, unokák szeretete,
mely minél idősebb korig tartson,
hogy megérje, egykor mi lesz vele.

Társ legyen, akit választott s ne konc,
érdeme, értelme a napokat
telítse, s ne bénítsa búvá a gond:
ötvözd mosolyba édes arcodat.

Őrizz, hogy élhessek lelkeden,
telítse napom örök szerelem.

XlV.
Telítse napom örök szerelem.
Arc; a szépség féltett szimbóluma.
Szem; ígéret és kontaktus velem.
Száj; a szó, a kéj indító ura.

Haj; gyengéd simaság, sátor fölém.
Nyak-váll; az érzékiség istene.
Kéz; jóság, érintés a vágy ölén.
Mell; mindenek fejedelme, heve.

Has; ringás, a gyermek rejtő helye.
Comb; babonázó, hívó vonzalom.
Láb; faragott tökély művészete.
Far, a mozgásban vonzó hatalom.

Szív, a női jóság benne terem...
Női szépség, megtalált szerelem.

XV.
Női szépség, megtalált szerelem.
Még gyűlnek a feladatok, okok,
megélni, ami még nekünk terem,
már ismert, elcsépelt vagy megszokott,

De célt erősít, mint egy kézfogás.
Ennyi vagyok, elfolyt az életem.
Életedből lehet még csodás,
mit megosztva őszintén adsz nekem.

Ostyaként veszem magamhoz a jót,
Te adtad, telíted, érted vagyok.
Halld, zene szól valami biztatót,
ami belőled nekem adatott.

Fogadj be, hogy ne mondjam sohasem:
in memoriam szépség, szerelem.
: