Jelenlegi hely
Az Alpok első dombjai
évezredek terelő falát
gyűrték az agyagos parthoz.
Vonul a víz örök áramlata
fűzek, tölgyek, rétek, szántott mezők
fogyó-rakodó időtlenségében.
Toccsanások bóklásznak a víz
csobogó gyermek-báját szétborzolni.
Egy-egy vetődő hal rabol,
csuka, ponty, balin, harcsa
köröket kavarva keresztezi áz áramlatot.
A képzelet malomkövén
halványan őrlődnek az arcok.
A szemek múló habok,
s nem békíti át a súgó felhő-árkád.
A homok a part. Szakadó színe
lehullik, új röggel mégis ott marad.
A jobb parton ültem ötven éve,
most a balon van ez,
és a folyótól jóval odébb.
A tengert idézem zárt szemem magányában:
e víz a homokon fehéren oson,
lerakott minden terhet,
koszt, iszapot, követ a hosszú úton.
Világgá rajzott társak, ismerősök
visszavándorolt hírei,
az itt maradtak álmélkodásán
vesztegelnek megrakodva.
Boldogult, győzött, nem bírta, megtört!
Irigység, sajnálat pásztáz.
Egy üveg sör vagy bor menedék-forrása
oldó szárnyakat szegez a múltra:
az elveszett, a megtalált én
hajtűkanyarjai centrifugálnak.
Most mégis milyen béke hemzseg
a fűszálak ágaskodó zöldjén
áttörő színes virágok
szétcincált koszorúiban.
elsüllyedt lábnyomok altatnak
soha fel nem síró hangokat.
Itt fogant gyermekek nem sejtik
bölcsővágy erdésük pontját.
Emlékek látatlan csokrait
cserzi a szél, élesztik a habok,
kűrözik a halak.
Nem üzenek, de viszík a víz fodrai
gondolataim árvaságát.
Nem sztár, ember akarok maradni
készülő végrendeletem
antik futtatásait élezem:
tisztulni akarok, ahogy a Rába
tör a tenger felé, az évmilliárdok
életteremtő bölcsőjébe.
A megnyugvó Alpok küldi
havasi kürtök helyett a csobogást.
Ölel a víz. Súroló cseppjei
mossák ki testem melegét.
Ölel a víz a Schlössl alatt.
Elhagyta csontok, kardok, nyergek
százait a vándor vízmeder,
hogy egy ezredév útján
egyszer visszatérjen.
Tévedsz folyó!
Védőgátak adnak örök menhelyt,
utak fednek tömítve
búvó rejteket, hogy kísérteni
se tudjanak a hajdani török csatában
lekaszabolt fejek.
Ölel a víz, ereje forgat.
Gyárak, telpülések álcáit
kipukkasztják kémények, tornyok,
és a törekvő élés legyűrt hangjai.
A történetek ágyában ölelkezik
múltunk a történelemmel,
világra hozni a holnap bájait.
Szüless kölyök!
Legyen arcodon csaták véréből
a leszelídült piros pozsga.
Homlokodnak érces feszülése
vesse vissza az ártó jövendölést.
Úr, polgár, munkás? Ne cicomázd, legyen!
Ha ember léptékű benne a lélek,
legyen amit akar.
Ölel a víz, ingázó cseppjei
oldják ki versem melegét.
Eső jön, majd fény pompáz,
áztat és szárít,
hűsít és melegít.
Estére köd segít
elnyelni minden menedéket.