Stációk

   Stációk

A stációkat járom, kis kuckók
ahol a szenvedés fázisait
újraszüli a bűnt vesztő megbánás.
Krisztus kiált rám
szemgödre menhelyéből
izzó csipkebokorlánggal
és térdre rogyaszt.

Ne, elég!
kiáltom elmém ima-gerincén
s felfüggesztem tekintetem a párkányra,
ahová esténként egy madárpár beül
átvészelni az éjszaka sötétjét.
Hányadik kálvária ez?
A felfelé vezető út
megenyhítő borzalma fent a kereszt,
a keresztre feszülés?

Kis kuckók,
ti fájdalmak anyaméheei
rátok meredek
és kiesik szememből a tekintet értelme
míg megfoghatatlan kezek
hívnak, taszítanak.

Lesz-e megváltó újra?
mert a Parcella csendje
apostolok csontjával rejtett
mert főpap és helytartó
ezrével tör helyet...

A kálváriát járom
poklok peremén mennyei akarattal;
kötéltánc magasán lebeg testem
ég és föld anyagcseréi között.
Eszem az éhségkonyhák mendékét
iszom a kirekesztettséget,
beleharapok a kilökött melegbe
és nem érzem versek ízét
mert kipackázták az öles hirdetések.

Uram, szemed kereszt-súlya
térdre rogyaszt
s a tél piranha tüskéi
rárontanak térdemre
remélve az utat agyam felé.

A stációkat járom,
állok a szenvedések megörökítése előtt.
Lent a falu, odébb a város:
megfeszítőid és elsiratóid zarándokai
a szorgalom megszállottai
a múlás felsorakozott esetlenjei,
megégető örömök falánk őrlői
gaztettekre cseperedők
a múltat kiszitált kiérdemültek
és áldozatként előkészülő kijózanodók.

Hányadik stáció ez?
Hol esek térdre újra?
Él-e az arcom megtörlő asszony
s a lator ki velem érez,

Visz az út fel a dombon
a figyelmeztető állomásokat
többé már nem számolom.
Ha feszülni kell
tagdást csikaró vesszők szívása közt
zuhoghat testem.
Rajta,
csak feszítsetek!