Szülői ház

Átjárhatatlan gaz öleli:
csalán, vadvirág, fű, bodza bokor.
A karolás sírógörcse a romok körül
fojtogatja az emlék-parányokat.
Illat, szag, hang törtet, gyík őrzi
az elcikkant múlt foszlányait.
Páfrány feszeng a roskadt gerendák
podvás beletörődése felett.
Kétségbeesetten gyötröm agyam
megőrzött, félszeg képmaradványait,
amit sikerül kiemelni a törmelékből,
és felcsillantani, összevetni génjeim
páncélburkába ősült elődök gyámkodásából.

Kivénhedtek az emlékek,
már fényképen is idegenül a nagyszülőm.
Álmokká lágyult
arcokkal nézek farkasszemet.

Apám ma lenne száz éves,
de már harminchárom nyara
eladta testét a némaságnak,
mint a csillagok a fényt a nappaloknak.
Összedőlt a ház, a tető, a falak,
s nem vár csodára a földben nyugvó alap.