Bejelentkezés

A gyár alapítója, Wieser József (1853-1918) iparos kereskedő családban született Bécsben. Apja (Wieser Leopold) kapta a bárói címet, a mondsee-i kaszagyári termékeivel 1883-ban az amszterdami világkiállításon aranydíjat nyert. Báró Wieser József mérnök Magyarországra a kormány meghívására érkezett, 1901-ben Budapesten találkozott Széll Kálmánnal. Tárgyalásaik eredménye lett a Kaszagyár szentgotthárdi alapítása. Az itteni működéséhez a kedvező feltételek adottak voltak: vasútvonal, malom, olcsó munkaerő és piac kínálkozott a kaszagyártás számára.
Báró Wieser József 1902 nyarán kapta meg a hivatalos engedélyt a magyarországi kaszagyártáshoz, és ebben az évben megvásárolta a ciszterci apátság malmát. Az építkezések a malomcsatorna vizét szabályozó duzzasztógát átépítésével kezdődtek, hogy biztosítsák a működéshez szükséges energiát. A csatorna vize által meghajtott turbina kezdetben 120 lóerőt biztosított. 1943-ban már 390 lóerős teljesítménnyel rendelkezett. Az itt termelt villamos energia hajtotta a gyár gépeit és Szentgotthárdot is ellátta árammal. (Később a csörötneki Bekes malommal együtt a környező kilenc települést is.)
1903-ra elkészültek a régi malom átépítésével és az üzem gépekkel való berendezésével. A gépek részben Mondseeből érkeztek, részben újakat rendeltek. Világszínvonalon működő gyár épült fel városunkban: a Szengotthárdi Első Magyar Kasza- és Sarlógyár. Tulajdonosa az ausztriai technológiához képest is újításokat vezetett be gyárában: pl. a nyersanyag feldarabolásának új módszerével elkerülhető lett a forrasztás. Az alapanyag 1945-ig Svédországból illetve Ausztriából érkezett.
Báró Wieser a termelés beindításához igen jelentős állami támogatást kapott: 8 év alatt 1 020 000 koronát. 1912-től azonban ez megszűnt, mert nem teljesítette a támogatás feltételét: fokozatosan magyar munkaerőt alkalmaz az üzemében. Ehhez képest a szakmunkások szinte kivétel nélkül Ausztriából jöttek. Wieser azzal védekezett, hogy a paraszti származású munkások betanítása időigényes, és sok selejttel járt volna. A munkáslétszám 1904-ben elérte a 100 főt. A fizetésekben jelentős eltérések voltak, a legjobban megfizetett kohómester havi 160, míg egy betanított munkás havi 40 koronát keresett. A szakmunkásoknak a gyár más kedvezményeket is biztosított.
A termelés fokozatos növekedést mutatott, a termékekkel sikerült betörni az európai országok piacára. A gyárban 1914-ig kizárólag kaszát és sarlót gyártottak. Az I. világháború alatt az üzem bővítette a termelést lópatkó gyártásával. Ekkor építették ki a gyárba vezető iparvágányt, és vásárolt a cég ingatlanokat, hogy tisztviselői és munkásai számára lakásokat biztosítson.
1918-ban meghalt Wieser József, 1917-től a gyárakat két fia: Kurt és Frigyes vezették tovább. 1921-ben még közösen szervezték át részvénytársasággá a magyar céget: neve Szentgotthárdi Kasza- és Kovácsművek Rt. lett. Bővült a termékskála is különböző kerti munkaeszközökkel. 1923-ban viszont trianoni határok miatt a mondsee-i és szentgotthárdi üzem különvált, a magyarországit báró Wieser Kurt, az ausztriait testvére (Frigyes) irányította. Nehezebb volt a külföldi szakmunkások alkalmazása, de a lakáskörülményeik javításával sikerült. Szentgotthárdon három ház volt a gyár tulajdonában. A „Stájer-ház”, a Hunyadi utca 10. és a Desits Gyula utca 23-as számú háza. Ezek mellett még 11 házat béreltek folyamatosan a külföldi dolgozók lakhatásának biztosítására.
A gazdasági világválság idején az értékesítési gondok miatt a gyár nehéz helyzetbe került. Wieser Kurt a testvére, Frigyes közvetítésével az osztrák kaszakartell svájci tőkéseitől kapott segítséget, akik a részvények 50 %-át megvásárolták, de az irányítás a részvénytársaság elnökeként Wieser Kurt kezében maradt. A biztos pénzügyi alapokon lehetőség nyílt a vállalat energiaszolgáltatásának bővítésére. A termelés is egyenletesen növekedett: a különböző kapafajták, lapátok, ásók, fűrészek és kések gyártása mellett 1933-tól itt állították elő a világhírneves vívópengét, amellyel Magyarország sportolói küzdöttek az 1936-os berlini olimpián. Aranyérmet szereztek Elek Ilona és Kabos Endre egyéni tőrvívásban és férfi kardvívó csapat.
A II. világháború idején ismét hadiüzemi gazdálkodásra tértek át, főleg lópatkó és sarokvas gyártására volt igény. 1943-ban 40 tisztviselőt és 502 munkást foglalkoztattak. Wieser Kurt többnyire Budapesten tartózkodott, átengedte a vezetést Fink Albin igazgatónak. Ő dr. Lipp Ferenc ügyvéddel egy új gyárat alapított, amely ásó-, csákány-, fejsze- és fűrész fanyeleket gyártott a kaszagyár számára. Ez volt a faárugyár, a ma már elhagyott Falco üzeme. Ez a gyár a város régi lóistállói helyén létesült.
Wieser Kurt 1945-ben külföldre távozott, a gyár élére szovjet katonai parancsnokot neveztek ki. 1946-ban a Wieser-javak mint hajdani német tulajdon szovjet kézbe kerültek. A gyárban a részvények 50 %-a azonban svájci tulajdonban volt, így az 1948-as államosításáig svájci-szovjet érdekeltségű üzem volt.
Gondot jelentett az osztrák szakmunkások távozása. Az egyedüliként itt maradt Stanko József kaszaszélesítő mester tanította meg a magyar dolgozóknak ezt a nagy ügyességet és precizitást igénylő munkát. A fő termékek továbbra is a kasza, sarló, kapa, és a vívópenge voltak. A környék árammal való ellátása is tovább folytatódott a Bekes testvérek villamosüzemével együtt, amit 1948-ban szintén államosítottak. A gyár 1948-ban megvásárolta a Lipp-féle bank épületét kultúrotthonnak. 1951-ben szabadtéri színpadot építettek hozzá, majd 1958-ban az udvarát is kiépítették nyári rendezvények számára.
1952-ben profilváltásra kényszerült a gyár, egyre több egyszerűbb mezőgazdasági gépet készítettek. Az 1960-as évektől már boronát és egyéb mezőgazdasági szerszámokat és gépeket, valamint sertés- és baromfietetőket is gyártottak. 1957-ben átrendezték a gyár belső területét. A régi acéldaraboló helyére épült a konyha és étkezde a mozival szemben. Az addigi bérházakat vagy bérelt lakásokat a község kezelésébe adták.
1963-ban a Szentgotthárdi Kaszagyár összevonásra került a Szombathelyi és a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyárral. Ez több gazdasági előnnyel járt. Fő profil lett a régi kéziszerszámgyártás mellett a talajművelő gépek, a gyümölcsosztályozók, a sertés- és malac önetetők gyártása. Ekkor kerültek alkalmazásba a légkalapácsok, a farkas kalapácsok mellett. 1975-ben újabb átalakítás történt a termékszerkezetben. Vetőgépgyártásba kezdtek komplett gépekkel és vetőgép részegységekkel. Nagyüzemi nyúl- és báránytartás, valamint ketreces tojóházi berendezések gyártását indították el.
1978-ban a Kaszagyár a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár egyik gyáregysége lett. Ekkorra a hagyományos mezőgazdasági és kézi szerszámok mellett már mezőgazdasági gépeket, személy- és teherautók, valamint traktorok részére alkatrészeket gyártottak. De sok nehézség adódott. A helyben megtermelt villamos energia már nem tudta ellátni a gyárat, a csatorna fenntartása gazdaságtalanná vált, ezért betemették. Az üzem épületeinek, berendezéseinek jelentős része elavult, szükség volt a modernizációra. A város vezetése sem kívánta meghosszabbítani a gyár működését az eredeti helyén, ezért a továbbfejlesztés útja egy új üzem lett volna.
A terv megvalósulni látszott: Horváth Ede, a Rába MVG vezérigazgatója Szentgotthárd várossá avatásának napján, 1983. augusztus 20-án letette az új gyár alapkövét. 1988-ban maga Grósz Károly, a kormány akkori elnöke is megtekintette az építkezést. A politika azonban közbeszólt, a rendszerváltással létrejött helyzetben a Rába új igazgatósága 1990-ben tárgyalásokat kezdett a General Motors vezetőivel, melynek eredménye lett az Opel gyár Szentgotthárdra települése. Másrészt 1991-ben a Rába vezetése úgy döntött, hogy bezárja a szentgotthárdi (és kőszegi) gyáregységét. Ekkor a kaszagyárnak 670 alkalmazottja volt, egy részük számíthatott rá, hogy az épülő új gyárban kap munkát. A szentgotthárdi Kaszagyár önállósodott, de nem sikerült befektetőt találniuk, így 2001. január elsején beszüntették a termelést, a gyár felszámolásra került. Több mint 100 dolgozó munkaviszonya szűnt meg ekkor, átlagéletkoruk 40 év fölött volt. Az új gyárépületben pedig elkészül az első Opel Astra, a modern kor első magyar építésű személygépkocsija. Az autót Antall József miniszterelnök vezette le a szalagról 1992. március 13-án. Az 1904-től működésben levő farkas kalapácsok 2005-ben műemléki védelmet kaptak.

Források:
Horváth Ferenc: A szentgotthárdi kaszagyár története 1977 (Kiadó: Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyár Szentgotthárdi Gyára)
Latinák István: A Szentgotthárdi Kaszagyár. In: Technikatörténeti Szemle, 1963. 1-2 sz.
Polgár Ferenc: Vas megye gépipara. In: Vasi Szemle 1978. 2. sz.
Szamos István: Új gyár, új iskola épül. In: Vas Népe 1983. 08. 20.
https://www.youtube.com/watch?v=GGydX8WA6yg
Bezárják a Rába szentgotthárdi és kőszegi üzemét. (dugmanits) In: Vas Népe 1991. 07. 09.
Lendvai Emil: A kaszagyár végnapjai. In: Vas Népe 2001. 11. 19.
Bíró Csongor: Dános András: az első magyar autó megszületése volt a legszebb pillanat. In: autopro.hu 2016. 02. 11. https://autopro.hu/gyartok/danos-andras-az-elso-magyar-auto-megszuletese...