Tél előtt

Ledobta mezét, csupaszra
hidegült, színtelen a táj,
néptelen a téli utca,
a fagyott föld friss hóra vár.

Vissza sem fordul ma a szél,
falevelet sodorva zúg.
Elhagyott nyomom utánad
félrevezető s nem hazug,

mert szép volt a szó; a nem is!
a fricska, eltolva kezem;
a szúró tekintet? ver is,
véd is, de idéz szüntelen...

Gyors irammal heccel a kor.
Ifjúság, férfi lét, ne fájj!
Arcom barázdáin hálóz,
fut a múlt; érzőn mélyre váj.

Kitéphetetlen, hiába
boncolom és újjá varrom,
Kháronnak lesz majd alkalom,
eljön, elvisz hallgatagon.