Teremtő gonddal...

Teremtő gonddal...

Teremtő gonddal megalkottalak.
Felékesítettelek a magam
kedvére. Adtam szemedre hívás
gyöngyét, kristály ragyogást, parttalan
kedvet. Adtam arcodra rezzenést,
ajkadra szomjoltó forrást, akác
illatát nyakadra. Feltúrt hajad
a tavasz lombja, füled áhítat
porcikája. Adtam s műves szépségre
gömbölyült vállad fénnyel átitat.

Érzem tested rejtekhelyeinek
gazdagságát, a sötétség kincsét,
s megízlelt mezítelenségedet.
Érzem, tüzed miként osztódik szét,
s mint hó az ágra vet csilló telet,
karod átfon, fehéren eltemet.
Pillanat él a percért, percnyi rés
órát szakít, elnyeli évemet.
Hajnalból merített tekinteted
faggatom, kell-e hogy szeresselek ?

Jó-e, ha féltő szemem hív,
jó-e, ha makacs tartásom fogad ?
Megőrzöd-e évek reményeit,
mint száraz föld a teremtő magokat ?
Sóhajok vesszőznek. Lásd, magra hullt
eső, én tékozlón kibontalak.
A bőség biztos békessége vár
s mind, mi emberi még hozzánk tapad.
Őrizz meg észrevétlen, mert Te vagy
kit teremtő gonddal alkottalak.