Textilmunkás c. lapban megjelent versek

Textilmunkás c. lapban megjelent versek

    Hétvégi csend

Lepottyan, mint fáradt gyermek az úton.
ha anyja elengedi a kezét.
Fülembe bömböl, lázad, majd magába
roskad, s elveszt minden erejét.

A motorba szorított zaj bizsereg
a transzformátorban, s a kapcsoló
táblák színes jelzőlámpái mögött.
Porlasztó pisszen hosszan. Pattogó
hangot ad a padló, mint a kinyújtott
térd. Felkavart olaj rendezi kéklő
felszínét és egy csap aljára csüng,
a földre szédül. A karcsú vetélő
a megnyugvó, félszeg nyüstökre bólint.
Leng a tükörbe felejtett mosoly,
 s alvó pihe gomoly
terül a vázra,
melyen a csend pihen.

Hétvégi csend. Feszeng a rend, merül
a fény, a szombat éj magába zár.
Sietve lépked a gondos szülő,
otthon a meleg szoba vár,
s míg gyermekén megigazítja a
dunnát, féltő gondja körbe fonja,
s a gyermek alszik, szusszan édesen.
kihuny a fény a rollóréseken.

   A szövők életét

A fonalrendszer tátja ki feszes száját
s fürge vetélő cikkan át, meg át.
Borda landül s belérezdül a váz,
vágtató ütemben erős ötszáz.

Lamella szikrázik, megáll a gép
és gyakorlottan köt csomót a kéz.
lefogy a cséve, gyors csere. A fék
engedve csusszan s indul a szövés.

Dicsérje más a modern technikát,
én őt emelem fel, ki a csomót
köti, csévét cserél és a fiát
emberré neveli: Ki lágy csókot
ad, ha a lánya iskolába indul,
ki mos, takarít, főz - a sok mamát.
S őket, kik fruska lányok (s elpirul
arcuk egy görbe tréfa hallatára.)
Lányok, kacérak, szépek, megnyerők,
ők a jelenkor boldog ifjúsága.

Zúgj szövöde, te nagy zajkohó, mely a
hangok ezernyi nemét új eleggyé
olvasztod, fordulj gyorsan kerék, tedd a
szövők életét egyre szebbé.

    Ma írok...

"Tű"-l, "Bip"-el az éter minden pontja sűrűn,
mint zsibbadt kézben a millió tű.
Föld! Ég! Föld! Kozmikus térség! -
Behódolt lám a Mindenség! s emberi mű
testvér emberrel száguld s visszahozva
győz az ész, nyüszít a dogma.

Nem várom meg a holnapi napot,
mikorra csitul majd a hír,
és mindenki felfogja ésszel egy álom
beteljesülését. Nem várom
az újságban fényképed Gagarin,
mert lassan elmúlik az örömmámor
és végteln újak sora következik.

Tűl, bippel, hord az éter minden pontja,
s itt alant, köröttem lázban ég a gyár. -
Ma egy a gondolat, a név, az érzés -
A fül s az agy frissebb hírekre vár.
    Ma írok, ma volt az első lépés...
S ma újra a kamaszos vágyak ölén
téged köszöntlek győztes emberiség.
                        1961

    Mondd, megvársz-e?

Szendergő alkonyi vörösbe
hajlik a délután.
Elfogy a Nap, elül a völgybe,
mint csukódó szemed
a csók után.

Sóhajba botló esti szél
motozza közelem...
A magánytól multad véd
meg itt az őrhelyen,
míg rám nem ül a komor éj.

Mondd, megvársz-e ezer kétség között?
Tudom, nehéz lesz,
de kit hűsége köt,
mint Glezoszt a néphez,
 a hűség ad erőt.
                   1962

    Szabadságon a gyárban

Mennyi emlék pezsdítő lobbanása
hangolta bennem felkavart zaját,
míg falánk szemem sóvárogva várta
a megújúló képek gyors halmazát:

Az új termet, hol pasztellsszínbe botlik
az egyenletes fény a friss falon,
ismerősök kérdésözöne szorít,
s mosoly lebeg a nedves ajkakon,

s a többi termet, hol a gép zúgása
ismert, és ismert miden kis sarok...
De újra mindent felfedezve, látva,
mégis, most is ismeretlen vagyok.

Ó, nagy formálódás csatája árad
itt elfoglalva az érő jelent!...
Anyám szemének ősi könnye szárad,
s tüzérfiáról néha elmereng.

Az itthagyott emlékek megrohannak,
cibálnak, tépnek, hogy már szinte fáj.
A kamasz vágyak sorra cserben hagynak.
Férfivé leszel, eszmélned muszáj!

zúgják a gépek, zúg minden. Tömény zaj
csörtet a rába dús fái közé,
s mégis úgy oszlik el, mint gyenge sóhaj,
mint leány, kinek képe könnyű ködé.

Állok a zajban s érzem lüktetését
a vágynak, mely majd ide visszahoz.
Állok a zajban s nézem fürge fényét
a napnak, - lányok ajkán botladoz.
                          1962

    Boldog hajnal

Ami árny volt, elsimult.
Most a fény merészebben ragyog,
lángból font napkorong csávája hull
ízekre a habok
sziszifuszi futamában,
s átszúrja a függönyzött ablakot.

Itt így oson a reggel körém,
s bár az őrhely magányba zár,
a Balaton tükrében újra kel
és visszavár a gyár,
hol vibrál a fény a nyüstszemek ölén,
s mikor egy lány a bordára hajol,
mint tükröző út, a selyem köteg
visszavert fénye a nyakába karol.

E hajnalt már régóta ismerem.
Dolgos áradatban lépdelt velem.
Ő adott célt, iramot és jövőt,
s a géphez formálta kemény kezem.

E hajnalt már ismerem;
Itt is, ott is csodás.
ott munka és tudás,
itt fegyver és hűség.
Mindig aprólékos józan valóság
és soha álmodás. -

Ami árny volt, elsimult.
most a fény merészebben ragyog,
munkára hívnak kürtök, kémények
ismert mozzanatok.
Anyám talán most indul munkába
s megfűrdeti kezét
a fény, mint megfürdette nem is rég
hat kicsi gyermekét.
                1962

     Leszerelés után

Minden elmerült apróságot
felfedezek mint idegen,
az utcákon kutatva járok,
s szerte az újat keresem.

Egy ismerős! hogy megnőtt! no lám -
...és ő is - régi jó barát,
a presszóba nógat: "Hej komám!"
megtúrja göndör dróthaját.

Itt új bérház falai nőnek,
felmérik reménytelt szemek,
s gondolatban már tetőznek -
Én a selyemgyárba megyek.

Hallom a zajt, fülembe árad,
vérembe tör vénákon át.
Bennem lüktet és bennem fárad
a gép tagadva nagy korát.

Ó, újra itt a régi tájon! -
Agyamba röggzött képeken
a változót korigálom,
s a mait hozzá teszem:

A dolgozót a munka padján
okosan, bátran, számadón,
a szerelmet a lányok ajkán,
 a téli fényt a házfalon.

Mindent, mi kamasz szemmel olyan
könnyűszerrel hullott elém,
amely most megköt komolyan
- hatvanhárom borzas telén.

    Békét!

A gyermekért, kit ma szültek világra,
és érte, ki néki élete adott,
a kamaszért - lobban már férfi-vágya -,
A lányért, ki hűséget fogadott,

a csókért, mely az ajkunkra forr,
a felnőttekért, kik építve élnek,
az aggért, kit meghurcolt már a kor,
a gyárért, hol indulnak mind a gépek,
a földért, mely újhódva ontja kincsét,
a lángért, mely befutja Afrikát,
a rém ellen, mely ránk verné bilincsét:
Népek, kiáltsuk: békét! békét világ!

    Áramszünet után

A zajtalan gépek dermedt sora
riadtan felfigyelt az első
bekapcsolt fogaskerék szapora
lüktetésére, aztán csendmetsző
sikollyal kioldott a fék,
s mint gátattört folyó vad moraja,
mely a távolból rian felénk
s néhány pillanat múlva már elér
testünket körültombolva,
úgy indult el sorra ötszáz kerék,
s telhetetlenül áradt a hangja.

Száz, kétszáz, öt... már mind az ötszáz
gép csattogó mámorban alkotott,
mint megkötött művész; mindig egyet
s a vetélők tánca az anyagot
okádta, szőve selyem-szövetet.

Munkás női kezek szorgoskodtak.
Anyák kezében fordult a cséve.
Lamella, nyüst s borda mosolyt loptak
a lányok pajkos szép szemébe.

S megborzongatott titkos erő,
mely bejárta a nagy szövödét...
Akkor éreztem, hogy a lüktető
gépek adják szívem sok örömét.

    Új tavasz

Az arcokra ragyog tárult mosollyal.
Fény és fény minden bomló mozdulat,
minden megfáradt pezsgés újra lüktet
és alkotni űz a vágy, a tudat.

Minden évben újra kezdem tavaszta
hívó dalom, hitem, erőm, dacom,
ölelve vágyom a munkát, szerelmet,
hitem felmérhetetlen nagy vagyon.

Pazarlom, szórom vagy kimérten osztom
ki kér, nem kér, fogad vagy elűz.
Hinni az embert és megérteni
elhamvaszt vagy megérlel majd e tűz.

Feléget-e a nyár, eljutok-e
addig? Ha kell kétszer rugaszkodom...
Örökké izzani, tenni és tenni,
 s nem várni mi lesz majd a jutalom.

London, Genf, Hága és Osló velem jön,
velem a béke csendje és anyám -
Oly sokn vagyunk és mégis kevesen
kiben a szeretet Békét talál.

Annyit mondjuk, már közhellyé aljasul:
Emberré az emel mit a közért
teszünk! Mégis az olcsó önimádat
a szándék, a titkon eltökélt.

Lesújt a részvétlen közöny csökönye.
Borúsan számadok... Hová jutok?
S megverten minden évben újra érzem
felérni az Emberig hogy tudok...

Ma egyre többen leszünk. Új nemzedék
nő, új erkölcsű és velem közös -
Elindulok és holnap is megértem
ha mégis csalódni kell. Az út rögös,

de nem ködös, csak mi hisszük homályát,
míg a múlt csírája bennünk tapad.
Töretlen hittel élni és megérteni,
hogy az árny is fényből fakad,

oly tisztán szeretni, ahogy felissza
a reggeli napfény a harmatot...
ez hát a végcél! A tavaszi fényben
egy arc nekem ragyog,
s Veled,
s veletek emberek, én egy vagyok.
                   1964

    Vietnam!

Kinek törvény a mulandót siettetni!?
Az élet élni rendeltetett
és minden gyermek egy nyelven sír
egymásra utaltan családtagként
az élet élni rendeltetett
és mi alkottuk meg a háborút...
Ki érti ezt?

Mi összefogni születtünk
a természet gőgös erői ellen
az elemi erőt igába törni
és madárként születtünk
mint úszó V-alak.
Jogunk a szabadság
mint pazar-lázú asszonyi öl.

Ki érzi most a kilenc hónapot
a szülés fájdalmait
a féltést hogy óvtuk lépteit!
Az embert befordítjuk
mint tápszert .a fölbe.
Ki érzi mst hogy fáj fáj nagyon!

A fulladó tüdő
az összegyűrt markot szétfeszíti
a tíz ujj egyenként mered
s vagy elfogy miden szívverésed
vagy az élet a tiéd lehet...
Kapcsoljuk a tíz ujjba
emelő kezünk!
Legyen az összetartozás is fegyverünk.
                      1964

    Új falak

Földhányás, csatorna, nagy csövek,
roppant kúszó kábelrengeteg
és zajló csatornarendszerek
útja futja be a kerti földet,
mely tegnap még zöldséget termett.
Lapát lendül és munkától izmos
embersereg vág, épít s titkos
csattogás teríti be a kertet

Itt cementpor, kavics, víz, beton
szédülten kóvályog a dobokon
s a keverőgépek kerek gyomra
az alap anyagát ontja, ontja
s nől, nől előkúszva sorba
magasodva az alapzat.

Ott mész, malter, állvány: új falak.
Cuppannak a lapátos keverők.
Lassan simul a habarcs
s darú rakja a betontetőt.

Habarcs, tégla, állvány, új falak
még vakolatlan kopaszlanak,
de a mesterséges fényű termek
nagy tátogása holnapra remek
csévélőt s szövödét takargat.

S a régi szövöde minden íze
zúg a falakat feszítve
s az átjárón át ki-ki nézve
az új falakra biztatón tekint
a munkás, s a másiknak int:
Nézd! - És újra nőnek gomba-módra
a kert földből magasodva
az új falak.
                      1967