Jelenlegi hely
Ha kotlott a Nap, egy új reggelen
világi zajt cibált, s a vén csodák
csend-estéktől reggelre hirtelen
hajszoltak haszontalanul tovább.
Számtalanszor róttam rég taposott
keresztbe-kasul vágott sok utad.
Az ősi fák a kerengő kopott
törzsein rejtettek odút, lyukat.
Délelőtt, mint tengeren ,a dagály,
megáradt a dal, hirtelen szökött.
Lassítottam, telítődjön a táj
a hagymakupolás torony fölött.
Varjúhad károg, fészkek körzetén
egy fióka a földön kesereg.
Körbejárom, velem feszeng szegény,
nem érti körötte mit keresek.
Odébb egy madarászölyv házigalamb
zsákmányát tollazza szorgalmasan.
Él még a galamb, de már odavan,
feladta, ez a sorsa s hangtalan.
Sárgult levelet hajt a szél öle.
Felkapja, pár centit emelgeti.
Rőzse- és örvös galamb már előre
kiröppen, bár a lomb rejtegeti.
Arany színével nincs sárgarigó,
mátyásmadár sem riog. A mókus
jobb helyet keres, hol érik dió.
Nem surran itt, nem lesz éhes koldus,
eltűnt a táltos mogyoróbokor.
Gyermekhang mászni, homokozni hív
A meghitt csend, az áhítat rokon,
cserélgeti zöld hangulatait.
A két platán évszázadok őre,
megújulni sugall, jelkép kapu.
Átlépem és elindulok körbe
Nincs lelkemben kétség s bántó gyanú.
A kerengőt járom. Még itt maradt
imák ezrei a lombkoronát
tartják s őrzik a fogadalmakat,
telítik a hitet tovább, tovább...
Ide szültél anyám, védem a vázt.
Én is összetartó szegecs vagyok,
a tó, s a híd felett érzem a varázst,
s helyeselnek a templomablakok.
Hívj Várkert! Ha nem, én mégis megyek,
békén hagyom itt a szeretetet.
Károgó varjak közt kántor leszek
s messze hozok-viszek üzenetet.