Visz a vonat

Késő délután
ez a hanyag semmittevés
gondolataimat desztillálja.
Tolódó képek csorognak át
szemem-agyam tükröződésein.
Az időhiány reflexei böngésznek.
Teret feszít a suhanás hossza.
Tárgy és gondolat sóvárog beteljesülni.
Végiggondolatlan képek asszociálnak
töredékeket, leírhatatlan foszlányokat,
amit az újraolvasás később
értéktelen tartalommal fejtegetne,
pedig az az egy villanás
sziporka bölcsessége,
kigyómérgű másodpercre
mégis örök léptékű lehetne.

Az ütemet rázza belém a vonat.
Olvasatlan sorokká ripacsul
az összecsúszott betük cicomája.
Szeretném megfogni még a fényt
színfecsérlő prizma ámulatával,
mert versenyt produkál ellenem
a sebesség az alkonyattal.