Szerelmes versek

Ellopakodott a tél. Tegnap
ezüst szegélyű tócsák gügyögtek még,
sürgették a a pattanó rügyek , hangját sejtettem a pattanó rügyek
már látom figyelnek

Nem te és nem én.
Nem külső és nem lelkivilág.
Elvarázsolt testi-lelki folyamat,
megmagyarázhatatlan érintés,
mit az ész már nem kontrollál.
De! Te és Én.
Titkon működő érzelmi vágy,
mit kutatni haszontalan,
s minden, mire ráfogható
a magyarázatok szembesítése,
mi biológiai ösztön édene,
mi szavakkal pótol hiányt.
Mert szerelem: az élet értelme!
Milliárdnyi arca van:
Nekem a Tiéd.

Adj a fának vizet, fényt, meleget,
ágaira fészket, dalt és szelet,
s ha tél tárja meztelen termetét,
fess hóbundát, komponálj éjzenét.

Adj kezet, hogy megérinthesselek,
szemet, mi rögzít s őrzi képedet;
vágyat, betelni s telni végtelen;
szívet, telítsen s megbékélt legyen.

Adj a tájnak sziklát, ormot, szirteket,
idilli látványt, zergének helyet,
hegymászónak leküzdhető falat,
hol nemesül a bátor akarat.

Sír a szentgyörgynapi éj;
égi szikrák, meteorok
fénykönnyében ég, konok
emlékek hitében él.

Számolom, mintha kakukk
szólna a fénycsíkok helyett,
amíg melletted leszek,
évből nekem mennyi jut?

Kinyújtom kérő kezem,
Gyűjtsön maréknyi csillagot,
mit szemedre rakhatok
míg alszol, s én meglesem

álmodból majd mily' titok
nyitja rám a holnapot.

Ha tudnád egy sor mit ér,
százat küldenél,
nem lennél fukar.
Minden szó érző mint a szív,
tiltja titkait,
de mind rád utal.

Ha tudnád egy sor mit ad;
szeretni biztat,
elhozza lényed.
Tapintható közelség
lesz a messzeség
és velem éled
a mindenséget.

Leült mellém az est a kerti padra.
Szürke blúza még mindent nem takar.
A késő délutáni színek tarka
fénye ólálkodó sötétbe mar.
Rigók pásztázzák a lenyírt füvet.
Fekete testük ugrálva oson.
Hallgat a kert. A távoli nagy üreg
felém tart a bokros domboldalon.
Ülök, várom az éjt, a csillagok
nászát, hullását. Nem választgatok.
Megtalált éned újra felragyog
a kerti padon, hol helyet adok.
Szólok hozzád. A hang felesleges;
Veled a némaság is beszédes lesz.

Fénypászmák csillogását parti fák
színei tördelték szét, s a tükör
víztömeg nyugalma harmóniát
szitált a tájra: játszón elbűvölt.

Csevegtünk. A sziklás út, tört kövek,
sárga virágok fehér szirmai,
s fény-árnyék játéka, mint ötvözet;
ott csengtek vissza ajkad szavai.

Fogtad a kezem, ujjaid íze
átjárta tenyerem. Megnyugtatott.
Fogtam a kezed, mint meleg pihe
simult s egy boldog érzést itt hagyott.

Ha elmegyek, nem katakomba
rejt el. A föld mélye helyett
a tágas űr ad nyughelyet.
Csillag leszek a földre tartva:

hulló csillag, parányi fényként
egy-egy jel, folytatás, örök
rejtély, az elhalók között
táplálni a végtelen érzést...

Ha az égre nézel, ne keress!
Nem rejtőzködök; pont leszek
az őrző horizont felett.
Életed élésével szeress!

... mert én is csak egy vagyok;
(sejtjeid közt vacogok,)
fehérjék, vér, csont tömeg,
amit egy lélek követ,

A szeretet kell; a test
burok! féltőn körbe vesz,
de lelked ha elereszt
a testem semmivé lesz.

Kitárom az ajtóm...
Nem volt más; kopogott az alkony,
levonta arany sugarát,
melegét a szemhatárról,
s bennem rekedt a szó
a szívedhez békítés helyett;
mennyire szeretlek.

Hagyom az ajtót. Lesz-e reggel
tékozló fénnyel, töltő meleggel,
vagy a tél fehér hidege
megőrizni
jégkristályokkal az arcomra írja;
mennyire szeretlek.