2015

Hanyatt fekszem. Puha
párnám egy tollpihe
átdöfi. Nyakamat
felébresztőn szúrja.
De miért ennyire?

Kibírom. Települ
a csend. A sötét
mohavastag; leül,
süllyed. Közönyét
az éj teríti le.

Pattog, ahogy kihűl
a tévé. Rezzenek,
féltem, megsemmisül
a vágyálom: teret
feszít a semmire.

Nyomaszt a gondolat,
mit feltételezek,
megbántok másokat.
Ő nyújt felém kezet,
ki elküld messzire.

A kézfogás laza
érintése harag?
Ő tudja; panasza
nekem rejtély marad.
Miért fáj ennyire?

Ébren vártam a Nap
beköszöntét, a fényt,
daloló madarat,
és megtisztultan ért
a szenvedők hite.