Csuk Ferenc

Bejelentkezés

Epikai művek

Se részvét, se gyűlölet

 

Se részvét, se gyűlölet

A szerzőnek immár a második regénye jelent meg a Savaria University Pressnél. A gát után a Se részvét, se gyűlölet is érdekfeszítő és megrázó olvasmányt ígér. Már a felütése is tanúskodik arról, hogy a szerző stílusa más írókéval összetéveszthetetlen:

„Besettenkedett a fojtogató csend. Bátyám földbetétele után két hét telt el, és a konyhaasztalon felravatalozva feküdt Józsika. Sovány mellkasa nem emelkedett-süllyedt, mozdulatlanságba merevült. Meghalt. A diagnózis ezzel kimerült, senki sem kérdezte, miért? Kiültem a ház falának támasztott létrára, és bámultam a kert előtt elvonuló utcát. Át kellene venni az Ernő helyét. Ilyen nincs. Lezárult. Valami új kezdhető, de Ő folytathatatlan. Furcsa növénynevek jutottak eszembe, amiket hallottam, de még nem ismertem meg: kakasmandikó, rákülő tengerimakk, galajszender, ösztörűs veronika. Mik ezek? Lassan tudatosult bennem, minden áron el akarok szakadni a szorongató valóságtól. Nem nézek anyám arcára, nem akarom hallani a szipogását, könnyei gördülését látni, mert érzem, bennem is ólálkodik valami szívszorító fájdalom, és megpróbálom mindenképp elodázni a kitörés idejét.”

Megőrzött tisztesség

   Megőrzött tisztesség.
  Az együllét által keltett félelem tüneteit kezdetben nem fogta fel. Ingerlékenysége csúcspontján a félelemérzete hirtelen csapott rá. Egy éve él egyedül. Lányai távolra kerültek, férje elhagyta. Lányai néha meglátogatják. Időnként ő is elutazott a fiú  unokáját dédelgetni, de sokáig nem tudott távol maradni. Ez a ház vonzotta, az ismerős utcák, zajok, a lakók, akikhez kötődött. Itt szülte anyja e világra, itt élte eddigi életét és nem vágyott a változtatásra.  Most mégis menekülve hagyta ott a lakást. Érezte a benne settenkedő kettőssége veszélyét. Hosszú sétákba kezdett. Ezek céltalansága nyugalmat szugerált feszült idegrendszerébe. Felfedezte újra a várost és lassan - bár nem vallotta be önmagának,- látni akarta azt a férfit, aki annyira szerette valamikor, és akihez ő is vonzódott, de nem engedett az érzelmeinek; a tisztességet választotta.
  Tudta hol lakott egykor. Elindult. Rettentően zavarban érezte magát az utcán, és hazatérve szinte megkönnyebbült, amiért nem találkozott vele.Találkozni?  Egyáltalán él-e még? Talán két évtizede, hogy nem látta. Néhány évig még hallott róla híreket, később azt sem. Másnap és a következő napokon már visszatért a biztonságérzete, nyugodtan sétált az esti szürkületben. Erősnek érezte magát, amiért megtette ezt az utat. Önmagának tartozott ezzel. Találkozni akart?  Nem biztos, de jó volt visszagondolni az emlékekre. A séták után nem érezte a lakás magányának félelemkeltését.  
  Nem írtam volna le az eddigi történetet, ha egy napon, amikor már nem is az eredeti elhatározással sétált, létre nem jön a találkozás. Nem nézett rá, a lábak mozdulata árulta el, hogy valaki megáll, szaggatott feléfordulása bizonytalanságot lüktet, megállítja őt is, lassan visszafordítja, felemeli a fejét, kierőszakolja a tekintetek visszavonhatatlan egymásra találását, és a kétkedés utolsó hullámát is lecsillapítva, elönti arcát a pirosság. Ez a pirosság árulta el, hogy a véletlen alapja a készakarva volt!
  Ránézett. tudta ezt az arcot kereste, de a régi vonásokkal, a rásütődő rajongással, a felfaló szemekkel, az odaadás önzetlenségével, feszélyeivel és tehetetlenségével:
  "Istenem, sohasem volt szép ember, de most talán csúnya is!" - futott át az agyán a visszatükröződés.
  Most is úgy lopva közeledett egymáshoz a kezük, mint amikor tartani kellett a lebukástól. Most is csak apró, gyors szorítás volt az érintés, mintha az utcán járók a mozdulatokból akarnák kilesni és világgá kürtölni a hírt: a szertője lett.
  Miért nem hívta egy étterembe vagy cukrászdába? Mit tud róla? Hogyan él? Arca csontosabbnak hatott, alig volt haja, az orra mintha megnőtt volna. Ment gépiesen Sándorral, követte és aig-alig mert ránézni. Mikorra felocsúdott, ott állt a férfi lakásában, kabátja  könnyedén lebbent le a testéről, és érezte a simogató ujjakat, ahogy a kabáttal együtt végigszaladnak a vállán.
  Leült a felkínált székre és feszélyezetten várt, mi történik. A férfi egy kistányéron két képviselőfánkot hozott. Megállt előtte, tíz ujja fölött remegett, tornyosult a sütemény. Megbűvölten nézte a kínálásra szánt kedvenc falatait, aztán bohókásan nyújtotta az asszony elé.
  - Nézd, hogy feszülnek, magasodnak! Így láttam mindig a melleidet.
  Az asszony nyakán piros foltok keletkeztek. Önkéntelenül begombolta pulóvere felső gombjait. A kimaradt évek gátakat emeltek. Előbb le kell bontani. Mit gondol Sándor?
  - Észre vehetnéd, hogy húsz év tünt el azóta! Ne légy bohém! Már semmi sem a régi! - mondta szemrehányóan.
  A férfi megbűvolten nézte a két domború képviselőfánk fölött az asszony zöld szemeit.  Annyira beszélni akart, de képtelen volt a gondolatait okosan megfogalmazni.
  - Mondj valamit magadról! Mi történt veled? Hová lettél? Tedd le ezt, - mutatott a tányérra - és gyere beszélgessünk!
  Valójában meg sem nézte igazán az asszonyt. Róza jó ötven éves asszony volt  Arcán a fiatalkori szépsége még tartotta vonalait Tartása kissé megtört. Felesleges súlyt nem szedett magára. Haját rövidebbre nyiratta. Ruhája fiatalította. Hát igen, most is szemre való nő volt.  Mintha a hangja sokat mélyült volna!
  - Látod, - mondta a férfi, de nem mozdult, - ez az, amit sohasem tudtunk. Soha nem beszélgettük kl magunkat. Féltél magadról bármit is kifecsegni.
  Rózsa a fejét tekerte, mintha tiltakozna a mondat ellen. Vékony ujjait a tányér felé nyujtotta, de meggondolva, mégis visszahúzta.
  - Hiszen őszinte voltam hozzád! - mondta a férfi szemébe nézve.
  - A szemeid. Azok árulták el, hogy amikor elutasítottál, nem a tudatod, csak az akaratod volt. Csak a szemeid tartották a reményt.
  - Sándor! Sanyi, nem tegnap mentél el, nem lehet ott folytatni, ahol megszakadt!
  - Megint hallgassak? Azt akarod? Letisztultak bennem az érzelmek, rendeződtek a cselekmények. Tudom mit beszélek. E pillanatban itt a nyelvemen tolong a szóba szelidült fájdalom. Nem mondhattam el senkinek. Te vagy az utolsó alkalom, hogy megszabaduljak tőle.
  - Ne akard kivetni magadból! Mi az, hogy az utolsó alkalom, Mire célzol ezzel?
  Sándor letette a tányért és Rózsa elé térdelt. Rózsa úgy nyúlt feléje, mintha az unokáját akarná felemelni, magához ölelni:
  - Ne legyél gyerek!  Gyere, ülj ide! Nem való ez!
  Sándor az asszony ölébe hajtotta az arcát, két kezével átfogta a derekát. Rózsa egy darabig a levegőben tartotta a kezeit.
  - Sándor! - kérlelte a férfit. Keze óvatosan simogatni kezdte az ölében nyugvó tar fejet. Végül két tenyerébe fogta az arcot és felemelte. Lehajolt, homlokát a férfiéhez érintette. - Volt, hogy eszedbe jutottam? -kérdezte halkan. Annyi lágyság, kérés, szeretet volt a hangsúlyban, amit a férfi hirtelen nem érzett  meg.
  Sándor nem szólt, visszatúrta arcát az asszony ölébe.
  - A feleséged? - kérdezte félénken. Meg kellett kérdeznie, úgy érezte.
  Sándor a fejét rázta. - Nincs már! - mondta nyugodtan. - Végig együtt voltunk. A gyerekeket sűrűn látom. A fiam nem messze lakik.
  - Én is így élek, de a lányaim messzebb mentek férjhez.
  - Szépek, mint te? - Kedveskedni akart a bókkal.
  - Három unokám van. - mondta az asszony.
  - Megelőztünk, négy van! - büszkélkedett Sándor.-
  - De még megelőzhetünk! - tréfálkozott az asszony és felemelte Sándor fejét.
 Sándor arcán látszott, valami fontosat akar mondani. Az asszony intett a fejével: Na, ki vele!
  - Rózsa, amikor megszerettelek, azt gondoltam titkon, lesz közös gyermekünk.
  - Sohasem mondtad! - Nem látszott meglepetés, sem az arcán vagy a hangjában
  - Eljutottunk odáig, hogy kimondhassam? Egy-egy elkapott tekintetet dobtál felém. Rettegtél, ha egy percre kettesben maradtunk. Mintha a munkával összefüggő szöveg hanghordozásában is árulkodó jeleket fedeztél vona fel, illetve felfedethettek volna a munkatársaid. Ma sem tudom, igazat mondtál-e a faggatásaimra?.
  - Nem akartál hinni! Ez meglep. Nem volt egyszerű helyzet. Kinek hittek volna, ha kitudódik?
  - Amiket évekig tettem, az mi volt - kérdezte kissé háborogva Sándor. - Egyszer, legalább egyszer lettél volna az enyém, a hitem visszaadásáért, a  meggyőzésért legalább! - Azonnal felismerte, ezt nem kellet volna kimondania. - Jaj nem így gondoltam. Az utolsó két szó hülyeség.- Ideges lett, félt, hogy rózsa megharagszik.
  - Itt vagyok. Hetek óta erre jártam. - mondta Rózsa, mintha nem hallotta volna a meggyőzésért lagalább kifejezést. - Nem tudtam, de éreztem egyszer bebizonyítom, a szavaim nem félrevezettek!
  - Most?! Hát mit képzelsz! - Elvesztette önuralmát. - És az aki voltál, akiért mindent odadobtam volna, azt a testet, azt a szerelmet másra pazaroltad!
  - A férjem volt! - mondta, mintha bocsánatot kért volna, olyan hangsúllyal.
  - Másra... másra, másra! - kiabálta kétségbeesetten. - Én nem kaptam belőle semmit, semmit,  semmit, de semmit!  A tenyerébe fogta arcát és felugrott, effordult.
  Rózsa asszony is felállt. Sándor megfogta a kezét, hogy ne mehessen el.
  - Ne hagyj itt! - Remegett az egész  teste. Dühös volt önmagára.
  - Miért gondoltam, hogy lehiggadtál már?- Kérdezte Rózsa, de hangjával nem vádolt.
   - Ülj vissza! - kérlelte az asszonyt. - Ha kell, tessék, veszekedjük ki magunkat. Dehogy veszekedjünk! - helyesbített. - Nem szokásom, - magyarázkodott. - A míg beértünk a lakásba, elöntötte agyam a múlt minden ki nem mondott szenvedése. Azt kérdem, mit vétettem, hogy úgy bántál velem?
  - Ezt kérdezed, Sándor? Nem te léptél le szinte örökre, amíg én kórházban voltam? - Sándor arcába nézett, egy kicsit várt. -  Hová lettél?
  - Rettentően féltettelek, amíg a kórházban feküdtél. Akkor, akkor az enyém voltál. láttam  örültél, amikor meglátogattalak. Hiába titkoltad az érzelmeid, megéreztem.
  - Miért léptél le, ha ezt érezted, Hová lettél, miért mentél el? Miért nem jelentkeztél soha?
  Sándor Rózsához hajolt, hogy megcsókolja, de Rózsa elfordította a fejét:
  - Nem találunk egymásra soha? - kérdezte békülékenyen.
  - Örök türelmetlenség tombolt benned
  - Rózsa, nem érted!  A virág az illattal teljes...
  - De lírai lettél! Mondd ki, megöregedtem. De te is, hamár ott tartunk. Mi csak veszekedni tudtunk volna. Rettentő, bántó a féltékenység! Ha akkor vársz, rég...
  - Ne áltass! -  vágott Rózsa szavaiba Sándor. - Ugyan itt lennénk.  Lennénk a fenéket!  Amikor a kórházból kijöttél, mit gondolsz, mi változott volna, Együtt maradás? Napok alatt visszaállt volna a régi helyzet, nekem a plátói...
   - Asszony voltam, kisgyerekkel. - Összevonta szemöldökét. - Tisztességes akartam maradni. Nem fogod fel, mit jelentett a tisztesség nekem. Örültem a lányomnak, és nem csak a világ, a magam szemébe is tisztességet akartam.
  Sándor most már mindent ki akart beszélni önmagából. Súlyokat dobált le a válláról a karjaiból, úgy érezte.
  - Felfogtad mi az, szeretlek és tudom, hogy más férfi ölel!?
  - Ugyanezt gondolhattam volna én is. - vádaskodott Rózsa.
  - Gondolhattad volna, de nem tetted! Nem akartam elpusztítani magam, elmenekültem, hogy megőrizhesselek, vagy az idő megold mindent. A milyennek megalkottalak magamnak, azt dédelgettem. Megnősültem, éltem a munkámnak, a családomnak, de íztelen volt minden.
  - A legjobban szükségem lett volna rád a kórházból kijövet...
  - Megváltozott volna minden, ha maradok, - A fejét rázta hitetlenül. - Az enyém lettél volna?
  - Sándor, csak ebből áll a világ? Ne téveszd össze a szerelmet a matematikával. Ez nem olyan, csak akkor hiszem el, ha bizonyítod is?
  Nézte álmai asszonyát, aki az ölébe hullhatna.  Akit épp olyan szépnek kezd látni, olyan vonzónak, kívánatosnak, mint egykor. Még nem olyan idős, hogy ne képzeljen el egy boldogabb nyugdíjat kedvese oldalán, ahol már nem a test, hanem a benne őrzött lélek lesz a döntő.
  - Megmerevedett bennem a matematika. Megátalkodott őrült vagyok. - Lehuppant a karosszékbe és tétován nézte álló bálványát, a tabut. bár többször is elképzelte, valahol talán összefutnak, de megmozdítani már nem tudja az idegrendszerét. Rosszul ítélta meg önmagát. Szíve rettentő ütemben kalapált.
  - Gyere, ülj ide, nyugtass meg! - kérlelte az asszonyt.
  - Most elmegyek, - mondta. Az esze marasztalta volna, de határozottnak akart mutatkozni. - Holnap nem, de szombaton délután várlak. Nálam. Jöhetsz délelőtt is. Amikor akarsz, csak gyere! Addig mindketten gondolkodhatunk, megnyugszunk.
  - Ne menj el! Maradj itt velem! - kérlelte majdnem könyörögve. - Adj hitelt a reménynek!
  - Elmegyek, jó! - Intett a szemével, mintha most is azzal kellene jelezni az összetartozást.
  - Ha elmész, érzem, nem jössz  vissza hozzám.
  - Először neked kell, és nem vissza, hanem el, hozzám. - mondta az asszony és a kabátja után nyúlt.
  - Maradj, hadd mondjak el mindent, ami belém fészkelt.
  - Megyek, - mondta Rózsa határozottan és a kabátját húzta.
  - Látod, senki nem zavarna most, de mégis elmész
  - Meglátjuk, ki tartja be ezek után a szavát! - mondta Rózsa és egy leheletnyi puszit nyomott a férfi arcára.

  Rózsa pénteken már alig bírt magával. Munkatársai észrevették ezt és egész nap szekálták. Jóleső csipkelődésnek érezte a megjegyzéseket. Szombaton korán kelt, mert ahogy ő Sándort ismerte, képes lesz már reggel beállítani. A Nap, ahogy észrevétlenül megjelent és végigkúszott az égen, úgy el is tűnt. Sándor azonban nem jött. Az elkövetkező napokon sem kereste telefonon és személyesen sem.
  Rózsa az ablak függönye mögött állt. El-el mozdult és megértette, nem véletlenűl tűnt el az életéből húsz évvel ezelőtt. Nem bántotta, hogy így történt, mert ha enged a kísértésnek, akkor is ugyan ez a vége.
  Egy hét múlva az örök bohém Somos, mint már sokszor, most is randit kért, menjen vele színházba. Rózsa először mondott igent.
  - A színház előtt találkozhatunk, ha úgy jó! - mondta Rózsa.
  - Kitartóan várlak, mint a köztéri szobrok, meglátod, - mondta Somos.- De tudod mit? Igaz,  rossz bevezetőnek, de gyere el velem délután temetésre. - Rózsa csodálkozott. - Hülye ötlet? Igazad van! - szabadkozott.
  - Temetésre? Ismerősöd?
  - Persze. Egy hete találta meg a lakásában a fia. Te is ismerted. Az öreg Tallos Sándor, aki vagy húsz éve itt dolgozott. Téged csípett is az öreg. Na ne sápadj, csak viccből mondtam... Meg ne sértődj! Rózsa kérlek... Rózsa!
  Még sikerült elkapnia, hogy ne zuhanjon a járólapokra.
 

 

Göcsei Sándor

   Göcsei Sándor

  A földpadlós szobába biccentve léptek be a magas küszöbről. Az éppen izzó fürészporos kályha melege az arcukba csapott. Arcok, kabátok töltötték be a termet. A vályogfal végén egy nagy konyhai asztal felett a falu csomagoló papírra rajzolt térképe húzódott. A házakat kis négyszögek jelezték. Többet bekerítettek már piros ceruzával. Ők  aláírták a belépési nyilatkozatot.
  A falu főutcája a patak mellett futott két kilóméter hosszan. A házak szétszórtan illeszkedtek a dombok szélvédett oldalaira. A külön bejelölt "brazil" negyed a Rába és a patak összefolyásánál tömörült. Helyüket csak a teljesség kedvéért jelölték meg.
  Hármas csoportokba osztották a vagy harminc főnyi frissen ideszállított munkás gárdát. Az asztal mellett álló alacsony tanácselnök egy cédulára nagy kanyarintás kezdéssel felírt két-három nevet. Megmutatta a csomagolópapír-térképen a ház elhelyezkedését, míg szánsegéde néhány szóval jellemezte a felkeresendőket.
  Utoljára maradt Palatkás Zoltán, Zanati Lajos és Tóth Imre. Palatkás középtermetű, fekete képű mokány ember volt, sokat cigarettázott. Hullámzó kedélyállapota miatt nehéz volt kiismerni. Zanati, harminc valahány éves lehetett, tíz éve maradt a térségben. Úgy mondták, ide nősült. Nagy  dörmögő hangú, magamutogatós ember ként fitogtatta erejét. Nem állt le vele vitatkozni senki sem. Tóth Imre vékony legényke volt. Sovány, töprengő, tapasztalatlan fiú, akiben mégis elszántság is megmutatkozott, ha úgy érezte ,hogy semmibe akarják venni, mert még nagyon fiatal.
  - Palatkás! - fordult feléjük az elnök, - ma próbáljátok megnézni útközben az öreglányt, Kenéznét a féleszű lányával. Nektek adom a nagyvadat, Göcsei Sándort is. Konok, értelmes, jó szövetkezeti elnök jelölt lehetne. Az egész falu őt figyeli. Az apja kulák volt. Ötven méterre felettük a dombon találjátok a Babos házaspárt. A fiúk most katona, a birtok az öregeké, de a gyerekre hivatkoznak. Ne hasson meg, ne döljetek be neki. Ne engedjetek!
  Az elnök mondta mindezt. Arca himlőhelyes, lyukacsos. Zsiros haja kalapja alól kilógott. Hangja, - ellentétben a külsejével - bársonyos, tiszta csengésű volt.
  - Lajos - szólt Zanatihoz az elnök, - a hangod megeresztheted, de a kezed csak poháremelésre használd!
  Zanati ránézett, mintha nem értette volna a neki szánt intelmeket.
 -  Mi baj van? -dörrent Zanati megjátszott mély hangja.
  - Félnek tőled, azt mondják goromba vagy!  - Keményen a szemébe nézett. Ezt a tekintetet csak egyféleképpen lehetett érteni.
 Zanati felkapta a vizet: - Az isteneit, egypár pofáját nem ártana beverni! - Megfordult és kifelé indult.
 - Semmi baj! -  mondta Palatkás az elnöknek és a kezét nyújtotta. - Makacs népség. Inkább beledöglik a munkába, minthogy az eszét használná.
  Az elnök a kezét nyújtotta Tóth Imrének is. Még nem találkoztak itt eddig. Találkozott a tekintetük.
  - Magát nem láttam még itt. - Inkább odavetett mondat volt, mint igazi érdeklődés.
  - Először hoztak ki - mondta félszegen a fiú. - Látta valami nem tetszett az elnöknek a rövid tőmondatban. Valamit minha mondani kart volna, majd lenyelte azt és úgy kérdezett.
  - A lányeget tudja? - Ez kérdé volt, de megállapítás is lehetett.
  _ Eligazítottak az úton ide jövet! - Hangja félénk volt, elpirult, lesütötte a szemét. Kihúzta bal kezét a zsebéből majd óvatosan visszacsúsztatta zavarában.
  - Erős emberekkel megy, nyugodjon meg! Sokat tapasztal tőlük.  Elfordult volna, de még megkérdezt: - Hány éves? - Hanglejtése egészen más volt.
  - Tizennyolc - mondta bátortalanul, mintha szégyellné, hogy ilyen fiatal még.
  - Hol végzett? Mit? - tudakozódott tovább, de már nem figyelt a válaszra, inkább Zanati és Palatkás után nézett, sugallva, itt az idő menni kell!
  Győrőtt, gépiparit! - válaszolt, és megértve az elnök tekintetét, hirtelen megindult a kitárt ajtón át.
  - Ez az élet lesz, nem iskola! - szólt visza a küszöbről Palatkás.
  Elindultak Kenézné, azaz az öreglány háza felé. Közel, talán száz méterre volt az agitálók főhadiszállásától. A vályogház mind berepedezett kivül. Az épület udvari részével párhuzamosan épült, és hozzá elég közel az istálló és vele a pajta. Az udvar elég gondozatlanul tátongott az ürességtől.
  Bekopogtak az illendőség kedvéért, de nem vártak feleletet. Megnyitották az ajtót, mintha a házhoz tartoznának.  A konyhában a kicsi ablak előtt ült, a bejáratnak háttal az özvegyasszony . A kopogásra a lánya halk kiáltás szerű hangja halkan kihalladszott:
  - Jönnek!
  - Akkor megyünk .- Palatkás megnyomta a nehezen járó ajtót. - Jónapot Kenézné!  Szervusz nagyszépség!
   Erős félhomály volt odabenn  A tágas konyhában két stelázsi, egy lisztesláda és egy öreg asztal állt. A rokott tűzhelyben pislákolt a tűz. Az asztal fedele három felé száradt, bár azt jórészt eltakarta a varrott terítő, amelyről a hajdani festés már teljesen kifakult. Otthonosan ült le Palatkás és Zanati. Tóth Imre alá odatoltak egy hokedlit és mutatták, hová üljön. Imre ráült óvatosan. A hokedli ingott alatta. Olyan iszonyúan kellemetlenül érezte magát, hogy legszívesebben kiment volna, csak ne érezze a nyomasztó utálatot.
  A lány a ládára kuporodott, felhúzta a lábait, és letakarta bő szoknyájával. Fejét a nyakába húzta és idegesen nézett maga elé, bár látszott, hogy minden mozdulatra oda sandít. Barna haja megfésült volt. Nem volt  valami szép teremtés, de látszott, ha adna magára, szemre való lány lenne.
  Kenézné egy pillantást sem vetet a bejövőkre. Szikár háta görbén borult a varrógép fölé. Fekete kopott fejkendőbe fogta a haját és lassan hajtotta a gépet.
  Palatkás a legtermészetesebb hangon folytatta az utcán megkezdett témájukat
  - Piszkos munka volt - mondta és megráncolta a homlokát. - Olyan hullamezők feküdtek, mint egy rossz szántás. Négyen maradtunk meg a századból.- Kicsit hallgatott, aztán hozzátette: - Rohadt Don-kanyar!
  - A férje hol veszett el? - Zanati a kérdés közben Kenézné felé bökött szögletes nagy fejével, de Palatkás Zoltántól kérdezte.
  - Nem mondja meg - válaszolt kis töprengés után Palatkás. - Hallgat. Úgy hallottam a faluban, hogy a fogságban vitte el valami betegség.
 Csend lett. A varrógép beszéd közben erősen berregett, máskor érezni lehetett az özvegy fojtott indulatát, és a gép majddnem megállt.
  - Megint az a négus van itt, - modta anyjának a lány és Palatkásra mutatott. A férfi elvigyorodott. Az asszony tudomásul vette a lánya szavait, de ő már az első pillanatban felismerte a hangját, nomeg a kis ablakon át is látta, amikor befordultak az udvarba. A keze most megállt, mintha érintéstől félne. Vagy a férje emléke zaklatta fel,
  - Lányka - szólt Zanati széles mosollyal, míg kárörvendően nézett a valóban sötét bőrű, fekete hajú Palatkás Zoltánra. - Lányka! Aztán volt már, aki megtanított a szerelemre? - Tóth Imrére mutatott. - Ezt a fiút neked hoztuk, de ha túl fiatalnak találod, minket is megszerezhetsz. Olyan tested van, mint! ... és itt abbahagyta nevetve.
  A varrógép újra megállt. Tóth Imre a korhadó padlót nézte..
  - Menjenek el! - kiáltotta, hörögte, parancsolta, kérte fojtott hangom az özvegy.
  - Na látja, mégis megszólal. Tudtam, hogy megszólal - nevetett Palatkás Zoltán - Aztán   na mondja, gondolkodtak már? Nem rossz az maguknak!  Még ezt a vénhedt házat i kikupálhatnának nemsokára a létesülő Tsz segítségével.
  Csend lett. Az asszony nem mozdult, ült mozdulatlanul. A lány felkelt a lisztesládáról és egészen a fal mellett az ajtó felé somfordált.
  - Hová lányka, kérdezte Zanati és a lány keze után nyúlt, hogy megállítsa, de nem érte el.
  - A héba... a héba.. ., felengedem a tyúkokat - dadogta zavartan. Mintha súgna, az ajtóból visszaszólt az anyjának: - Majd megjön apám, aztán lesz nekik... - csillogott a szeme.
  Kiment, magával vitte a mozdulatokat, szeme lopózkodó, bizonytalan árnyát és ujjai nyugtalan tam-tamát.
  - Nem mennek semmire a makacskodással. Belép az egész falu, az egész ország! - Feldúlt lett Zanati,  pár másodpercre a foga közé fogta alsó ajkát. Homloka ráncai mögött az évek gyülekeztek, tolongtak.
  Várt, mintha válasz érkezne, bár jól tudta, nem kap választ. - Azt a négy hold földet így sem tudják megdolgozni. Csak nem így akarnak élni?  A lánya munkát kapna. Nagy közösségben jobban érezné magát ő is.
  - Menjenek el! - suttogta, kérte, könyörögte az asszony.
  - Az istenit! - csattant hirtelen idegesen Zanati Lajos hangja. - Azt hiszi, nekünk nem lenne jobb szórakozásunk? Azt hiszi, nem tudjuk, hogy  majd mi fizetjük meg  a maguk istállóit, gazdaságukat, amig elérik, hogy többet termeljenek, mint most! Marha lenne az a munkás ide jönni, önmaga pénze ellen agitálni, ha egyszer nem ezt kivánná a szocializmus... - Megragadta az asztalt. -  Legalább nézzen ide! - kiabálta. - Nézze meg a pofánkat! A lánya úgyis megjegyezte: négus! Nem kiváncsi rá?
  Felugrott, hogy odamenjen és az arcát oda dugja az asszony elé, de Látva Tóth Imre leszegett tekintetét, legszívesebben a fiúba rúgott volna. Visszaült lassan.
  Vibráló csend szakadt közéjük. Percekig senki sem mozdult és nem is szólt. Zanati, hogy kifújja magát, felkelt.
  - Kinézek, megnézem a lányt - mondta ürügyként és kinyitotta a konyhaajtót. Ijedten visszahökkent. két  gyűlölő, vakító szem és egy vasvilla meredt rá. A lány támadó állásban, de mozdulatlan maradt. Zanati nem mozdult. A másik két férfifej is az ajtó felé fordult, csak Kenézné nézte változatlanul a kis ablakon behulló fényt, és megérezte mi történhetett.
  - Menjenek el! - visította iszonyú éles hangon Kenézné. - Menjenek el! - próbálta az előző hangokat is túlvisítani.
  A lány feje remegni kezdett, elejtette a vasvillát és berontott a szenben lévő istállóajtón. Bent elbődült a tehén.
  Palatkás Zoltán és Tóth Imre felálltak. Imre gyors léptekkel kiment, de legszívesebben futott volna.
 - Hallja, bolondok maguk, mind a ketten! - dörmögte még Palatkás.
  - A vasvillát hozta a kis némber, a vasvillát! - morogta Zanati.
  -Nemsokára  ezek a bolondok házába kerülnek! - dühöngött mérgében alaptalanul Palatkás.
  Tóth Imre a fák zsenge leveleit nézte, a friss zöld sarjadó füvet, a csomókban sárgálló kikericseket a dombok oldalán.  - Még két hely! Még két helyre el kell menni - gondolta. - Mit akarunk ezekkel az emberekkel? - Remegett a lába. Dühösen, szótlanul indultak a megadott következő két ház felé. Letértek a főutcáról egy dűlőutra.                   Hatalmas gödrök szegélyezték az oldalát. Marasztaló sár csillogott sárgán. Pár száz métert mehettek, amikor egy kátyuba akadt szekér állta utjukat. A szekér elé fogott két tehén nem mozdult a nógatásra sem. A hajlotthátú töpörödött öregember szánalomra méltóan szemlélte a hátsó kerekeket.
  Zanati Lajos arca felvidult a látványra. Átugrott az árkon és sajnálta, hogy nem járnak emberek erre felé, akik megcsodálhatnának most a hőstettét. Hatalmas tenyereivel megmarkolta a kocsirudat. Először a jobb, majd a bal kereket is korántotta a gödörből.
  - Na fater, a pejkók közé vághat - mondta a hálálkodó embernek, arcán széles mosollyal
  - Az Isten álja meg! - rebegte az öreg.
  - Mire én odajutok, már rég elfelejti a vén szakállas! - Hatalmasat nevetett sját mondásán. - Hallja fater, beagitálták már a közösbe? A tehénnek tejet kell adni, nem szekeret húzni.  - Hangja betöltötte a környéket.
  - Hő! - iparkodott az öreg paraszt. Vissza sem nézett, úgy mondta maga elé: - Engem már csak a sírgödörbe lehet beagitálni.
  - Fater, van jó pálinkája otthon? - kiabált utána Zanati, az árkot újra átugorva. Az öreg azonban nagyot hallgatott, és megszokott tempójával lassan ballagott a két jószág mellett.
  Babos Ferenc háza egyetlen hosszú épület volt. Jobb oldalt a lakórész, középen pajta, baloldalt az istálló és a kamra helyezkedett el. A házat kettéosztó pajta ajtaja nyitva volt, de a konyhát zárva találták. Minden kopogás, zörömbölés, kiabálás hiába volt. Az istállóban kiváncsian fordult feléjük egy sovány ló, egy tehén és egy bikaborjú.
  A három férfi tanácstalanul leült az udvarban szétszórt tuskókra. Sűrűn hallatszott tehénbőgés. A tyukok a pajta ajtó elé gyűltek és sokat sejtetően vártak és vártak. Tóth Imre elkeseredetten hallgatott. - Mit keresek itt? - töprengett magában -  Cipője előtt egy fadarabbal vonalakat huzogatott céltalanul a földre. Szinte magának mondta, de hangosan kibújt a száján:
  - Az asszony ránk se nézett! - A két férfi ránézett, aztán a ház ablaka felé kapták a fejüket, Talán Imre látott valakit a konyhában? - Az arcát sem láttam - mondta most már a két férfire nézve.
  -Mondtad volna neki ott a konyhában! - szólt Zanati Lajos.
  Imre folytatta a gondolatát: - Nem kell a szemükbe mondani, tudom, de elvesszük tőlük a sajátot. Ezer éves vágy volt a föléhség. Tessék, kiadtuk, és most vissza a közösbe!
  - Nekem se tetszett, - szólalt meg Palatkás zoltán. - Ha egy új technológiát vezettek be az üzembe, nekem se letszett elsőre, de beleszoktam és jobb lett. Az új kezdete mindig meghökkentő!
  -Te mit hallgatsz, öcsém? Szabadeurópát? - horkant bele a beszélgetésbe Zanati.
 Imre a fejét rázta: - Ez más, mintha azt tudom, a takácsok összetörték a mechanikai  szövőgépeket.
  - Más?- nézett Tóth Imrére Zanati Lajos. - Ez olyan, hogy más a körte, más az alma, de mindkettő gyümölcs.
  Imre kinyitotta a száját, hogy tovább vitatkozzon, aztán ngy adag levegőt szívott be. Tulajdonképpen miről és miért akar vitatkozni?
  - Pajtás, - mondta fölényes hangon Zanati, - minek jöttél velünk? Mi a francnak hotak ide? Nem érted a lényeget, így nem lehet meggyőzni, agitálni másokat!
  A fiú arcába szökött a vér. Érezte a fejébe láttak. Makacs lett:
  - Nem valljuk be magunknak. Mi nem értjük ezt teljesen, csak elfogadjuk.
  A tehén újból elbődült a pajtában. A tyukól felé tartó szárnyasok hirtelen nagy szárnycsapásokkal visszarohantak a pajta elé.
  - Rohadjak meg - dühöngött Zanati Lajos, - ha ezek nem a bezárt konyhából lesnek minket. Hadd bőgjön az állat.
  Zanati irónzálni kezdett: -Hé, gyüjjenek már ki! Nem a tatárok vagy a törökök vannak itt. - Odament, megverte az ablakot, várt valami neszre, de csak a baromfik válaszoltak vissza. Megfordult a két társára nézett:
  - Na jó! Lemegyünk Göcsei Sándorékhoz. Később csak visszajönnek. Remélem nem az erdőt válasszák fekvéshez. Ezektől minden kitelik.
  - Marhára kiváncsi vagyok, mikor lépnek ki a rejtekükből. Játszanak az idővel, - ookoskodott Zanati. - Mi az isten jó abban, ha két nappal később írják alá? - dörmögte. Bebőgött az istállóba. A tehén elnyújtottan válaszolt.
  - Látod haver vagy, megértett, - nevetett Palatkás.
  - Ez az igazi munkás-paraszt összhang. Miért az emberekben keressük? - kontrázott Zanati. Mindhárman nevettek. Lassan lefelé indultak.
  A lapban lent félig elkészült ház állt. A hevenyészetten összetákolt istálló mellett téglarakások vártak építésre.
  Göcsi Sándor a nyitott teraszon állt. Várta a három közeledőt. Pá napja készült már az elkerülhetetlen találkozásra. Kimondatlan keserűség keveredett a nyálába.
  - Isten hozta az urakat! - kiáltotta feléjük, és felkészült az elfogadatlan köszönés válaszára is.
  - Az isten most nem segít, - kedélyeskedet Zanati. - A Párt hozta teherautóval az urakat. Adjon az úr jó estét!
  - Az Istennek és a pártnak kell összefogni? - mondta vag talán kérdezte az előre elkészített választ Göcsei Sándor. - Hogy küldetésük sikeres legyen, nem ajánlatos összeugrasztani a két fejet! Kerüljenek beljebb.
  Kedélyesnek hatott. Sovány fekete ember volt. Rövid bajsza alatt idegesen el-elhúzta a száját. Meleg szemén sűrűn átcsapott a szemhéja.
  Kezet fogtak. Betuszkolta a vendégeket a konyhába, segített levetni a kabátokat.
  - Rakják a lócára és üljenek az asztalhoz. Biztosan éhesek, még nem vacsoráztak, ugye?! - sürgölődött köröttük.
  - Méghogy vacsoráztunk volna! . mondta halkan Zanati. Lesz az éjfél is otthon.
  - Hát engem a főhadiszállásról hivatalosan ismernek... Magáról már hallotam - fordult Zanatihoz - és magáról is. Ugye a Palatkás névre hallgat?  És maga? - biccentett Tóth Imre felé.
  A fiú megmondta a nevét, de látszott Göcsein, nem akarja megjegyezni, erőltetett udvariasság volt.
  Az asztalon fehér abrosz, négy tányér, kés és villa volt. Egy tálban főzött füstölt oldalas, mellette poharak és bor.
  Palatkás Zoltán és Zanati Lajos képzeletben a tenyereiket dörzsölték. Ez igen. Vacsora és gyors siker, itt agitálni sem kell.
  - Láttam fent ücsörögtek Baboséknál. - kezdett beszélgetésbe Göcsei Sándor. - Mondtam az sszonyomnak terítsen, mert ide fog vezetni az útjuk utána. Ahogy néztem, sikerük nem volt. Szegény két öreg, a jó ég tudja, hová mehettek. - Volt a hangjában egy kis élc.
  - Bujócskázunk, bujócskázunk velük!- próbált erőltetetten nevezni Zanati Lajos.  - Mintha az életük hosszabbodna meg egy-egy nappal. Nyakas ember a paraszt!
  - Ezzel azt mondja beletörődő a munkás? - Mivel hirtelen nem kapott választ ezért folytatta. - Kimondatlan törvény ez. Ragaszkodás a földhöz - hunyorított Göcsei. - A falevél is elhal, megsárgul, de ragaszkodna az ághoz. Az a föld is, meg a jószág is függetlenséget jelent. Az ember önmaga ura. A belátása szerint kel, gondozza az állatot, dolgozik, készen áll majdnem napi huszonnégy órában. Még ha belepusztul, akkor is önmaga parancsára tette. Na vegyenek, amennyi jól esik! Helyesbítek, ameddig tart. Ha jobban szeretik, van nyers is. Na, vegyenek már! Merjenek venni
  Végignézte az arcokat. A szemek csillogása áruló jel volt. Éhesek. Enniök kell, hogy jólakjanak. Ez fegyvertény már, nem puszta udvariasság.
  Zanati a szemeivel négy részre osztotta, és a maga negyedét lekanyarintotta. Vörös bor ömlött a poharakba.
  Palatkás Zoltán még egy unszolást várt, aztán ő sem adta egy negyednél alább. Tóth Imre nem akart enni. Végül egy kis darabot vett ki a tálból, a pohárból pedig kortyonként fogyasztott.
  A kicsit sós füstölthúsra inni kellett. Vöröslött a pohár. Pár percig a kés és a villa koppanását lehetett csak hallani Szótlan poháremelés.
  Fiúsra nyírt, szép, kerek arcú lány ment át a konyhán. Halkan köszönt jóestét. Tekintete futólag mérte fel az asztaal mellett ülőket.
  - A lányom. Harmadikos gimnazista.. - Göcsei Sándor hangjában büszkeség volt.
  A fogak őrlése csillapodott. Tóth Imre villája megállt, amig a lány a konyhában tartózkodott.
  Pezsgés indult az erekben. Észrevétlenül lopódzott a sejtek közé. Feloldotta az agy feszültségét. Az egész napi munkától eredt fizikai merevség felengedett. Jó volt elszakadni néhány percre a kötelességektől. Nagyszerű ember kell legyen Göcsei Sándor.  Még egy pohár, és rá lehet térni a tárgyra.
  A témák szabadon kötötték láncszemeiket, mint játszó kislányok a gyermekláncfű végtelenjét.. Csupán az egymásutániság tartotta össze őket. Még van idő, ráérnek a papírt elővenni, hogy kézjegyét tegye rá a gazda. Valóban így kell! Így kell ezt csinálni!
  Göcsei Sándor a falu adomájból mondott néhányat. Erre a gyáriak is rákezdtek, és a hangulat baráti lett.
  Tóth Imre érezte, nem szabad többet innia a vörösborból. Kavarta a gyomrát. Felállt.
  - Megnézem Babosékat, felmegyek a házhoz, - mondta.
  Oda sem figyelve, mindenki rábólintott . Csinálhat amit akar. Eddig sem kapcsolódott be a beszélgetésbe. Mintha zavaró lett volna a jelenléte. Kint a levegőn az ajtófélfának támaszkodott. Tátott szájjal mélyeket lélegzett, hogy a borgőzt kifújja. Megérezte a rátapadó szemek szúrását. Egy asszony és egy lány, a házigazda felesége és lánya, akit az előbb látott, néztek rá az  ablak mögül. Röstelte magát, nagy léptekkel indult fel a dombra.
  Az alatta elterülő völgyet fátyolla vonta be az este és a lassan leereszkedő köd. A rét szipogó hangott adva süppedt a léptek alatt.
  Babos Ferenc háza sötét volt. A biztonság miatt, az agitálás kezdete óta nem gyujtották meg a petróleumlámpát. Behúzódtak a szobába. Nem fűtöttek be, nehogy a füst elárulja otthonlétüket. Csönd volt a házban. Az állatokat időközben megetették és bezárták.
  Imre nem lett mérges.  Leült a farakás mellé, és azonosult az estével. Időt akart nyerni, mert semmit sem értett az egészből. Kell valami új, egy egyszerűbb, zártabb termelési mód, ami könnyebb is a fizikai munkában, de így? Az emberi akarat áttörésével is meg szabad tenni? Borzasztó ez az uralkodni vágyás ember-felettisége. Amikor leért, Göcsei Sándor bőbeszédűen vezette ki két vendégét, majd sietve elindult a megkésett munkákat elvégezni az istállóban.
  Beléjük fagyott a szó. Félőn lesték egymás arcát, és nem mertek megszólalni, nehogy a hang zavaó legyen. Kimondatlan mondatok bizseregtek a hangszalagokon. Kéromkodások foszlottak szét a szájban. "A pofájába kellett volna hányni amit megetünk, megittunk" - gondolta Zanati és vadul egy kavicsba rúgott.
  Palatkás a nagy rúgást látva, röhögni kezdett, de úgy, hogy már röstetelte. Nem bírt magával, az ital is serkelte. Hátba vágta Zanati Lajost.
  - Marhák vagyunk - mondta Palatkás, - nagy marhák, csak nem bőgünk a nyakunkat is kinyújtva. Amellett, hogy nem volt szerencsénk, legalább jólaktunk. Ugyan ezt elérhettük volna éhesen, éhesen. - Újból hahotázott. - Gyertek a kocsmába, lemosni ezt egy féldeci pálinkával!
  - Menjünk, ezt a rossz ízt le kell öblíteni, - érvelt Zanati is.
  Tóth Imre maga sem tudta, mi űzte vissza. Göcseiék kérítéséig rohant, ott megállt. Rosszullét kerülgette. Vizelnie kellett. Kavargott a gyomra. Dörömbölő lüktetést érzett a mellkasában. Visszafordult, de egyetlen lépést sem tett. Be kell menni! - ismételgette magában elhatározását. Még nem tudta mit akar mondani, de be kell mennie! Végre megindult, mint a tolvajok. Veríték gyöngyözött az egész testén, amikor kinyitotta az istálló ajtaját.
  Göcsei Sándor észrevette az ajtó nyítását, de azt gondolta, a felesége, vagy a lánya jött ki hozzá.
  Tóth Imre állt, nézte a trágyát villával összeygüjtő eember hátát és szorgosan lendülő kezeit. Egy pillanat alatt megbánta a hirtelen elhatározást és meggondolatlanságot. Semmi köze mindehhez, majd elboronálják egymás között ezt az emberek. Saját csapdájában vergődött.
  Göcsei Sándor megérezte a hátába szútó tekintetet. Megfordult. Sápadt arcából két fáradt szem meredt rá.
  - Itt hagyott valamit? - kérdezte a vasvillát le sem engedve.
  A fiú a fejét rázta.
  - Valami baj van?
  Átkozott helyzet. El kellene futnia. Többé nem nézni a kérdő szemek közé. Tapasztalatlansága mintha gyökeret eresztett volna a lábaiba. Elakadt a hangja. Közéjük feszült a csend idgasítően. Végül hirtelen szakadt ki belőle a mondanivalója:
  - Maga...- nyögte ki végre, majd hirtelen határozott lett. - Maga átrázott minket!
  Nem ezekkel a szavakkal akarta mondani. Valahogy finoman megfogalmazva, vagy körülírva gondolta.
  - Én? - Megvillant Göcsei hangja vádlóan. Szemhéját összehúzta, mintha hunyorogna. Ujjai önkéntelenül a vasvillára feszültek. - Én? és megmagyarázná miért?
  A fiú tehetetlenül állt, de annyit érzett, elő kell szedni a bátorságát vagy az érveit.
  - Vacsorát kínáltam, elfogadták. Ittak rá. Megzavarta a bor?- Gyűlölet és gúny volt a szavaiban. - Vagy talán kevés volt! Nem zabálta tele magát, mint a társai? Vagy még kérni jött? - Ez a kérdés felkiáltás is lehetett.
  Ez a vád sértés volt a fiúnak. Lélegzetett kapott, észhez tért.
  - Nem erről van szó. Tálalt, jólakatott és finoman kidobott, mielőtt beszélni lehetett volna a tényekről.
  - Az a tény, hogy gyávák, korruptak voltak. Féltek visszaélni a vendéglátással, Egy szóval sem említették...
  - Milyen vendéglátás az, ahol kábítószert adagolnak? Más megmondja, hogy nem! Kiáll az elvei mellett.  Maga félrevezetett minket. A gyengeségre alapozott.
  - Ide jön vádolni? Megáll az eszem!  Látott már valamit a világból? Tudja mennyi vízhólyag, mennyi kéreg tapad ezekhez a szerszámokhoz? - Dühösen kiabált. - Nekem akarja megmagyarázni? Könyvből olvasta ezeket  a meséit! Teletömték hülye magyarázatokkal! Menjen! Menjen innen, mielőtt vasvillára hányva kivágom innen.!
  - Nincs tanum, most beszél, de látom, maga nem az akit itt mutat. Felgyülemlett és az agyába tódult valami harag. A konyhakredence tetején egy csomó mezőgazdasági könyv hever. Látni, agyongyúrt és régi...
  - Menjen innen, kérem! - mondta a meglepődött Göcsei Sándor. Könyörgés és fenyegetés volt a hangjában.
  - Ilyen emberek kellenek a Tsz.be, mint maga!
  - Haggya nekem a Tsz-t, meg a közöst!
  Lassan, lépésenként közeledett Tóth Imréhez. Első reménye, hogy pillanatok alatt el fog tünni ez a fiú, kezdett  elfoszlani és egyre idegesebb lett.
  - Ahhoz, hogy ez a társadalom... - kezdte a szöveget újra a fiú, de Göcsei gúnyos hangja megállította:
  - Ez is az okos könyvéből való?!
  - Könyvből, persze, könyvből, mint maga a föld művelését! - vágott vissza Tóth Imre.
  - Hát ide figyeljen! Én nem tanultam. Apám vágta a képembe a könyveket, hogy olvassam fel neki, hogy ő, igen Ő többet termelhessen, hogy kipréseljen a földből minden elképzelhetőt. És azon is tovább vegyen földet, és dögöljön bele a család a munkába, és inkább pusztuljon el az éhségtől, minthogy egy holddal is kevesebbet mondhasson magáénak.
  - Földet habzsolni! De maga mégis megtanult mindent, mert rákényszerítették a jobbra. Az apja felismerte...
  - Az apámat haggya! - Fenyegető volt a hangja.
  - Maga szidta!
  - A tulajdonságait mondtam el, nem szidtam. - horkant Göcsei.
  Tóth Imre fellélegzett. Erőt érzett. megszállta valami kitartás, amit eddig nem érzett. Ehhez képest ő eddig meghunyászkodó volt:
  - Ha holnap újak jönnek, mit fog csinálni? Újra eteti őket? Maga sem húzhatja így. Nem tisztességes ez a játszma!
  - Játszma? - göcsi Sándor megmarkolta a fiú mellén a kabátot. A vasvillát elengedte. _ Idefigyelj öcsém! Kiváglak innen, mint a trágyát és elkerülöd a parasztot örök időkre. Boldogulunk nélkületek.
  Tóth Imre nyugodt maradt, vagyis úgy érezte, de megmagyarázhatatlan remegés állt a lábaiba.
  -Nem nyilatkozatot aláiratni jöttem. Nálam nincs papír. - Széttárta a markait. - közölni akartam, hogy ez tisztességtelen módszer. De most azt mondom, jöjjön el, és írja alá, ne húzza ilyen fondorlatosan!
  - Nekem mondod, hogy tisztességtelen módszer?
  A falnak nyomta a fiút. A melle majdnem beszakadt. Imre félni kezdett. Göcsei eltorzult arcából próbálta kilesni, a következő pillanatban mi lesz a szándéka.Cselekedni fog. A másik ökle az arcába sújt  mindjárt...Rúgjon, vagy hogyan védekezzen? Ez az ember tízszer erősebb nála. Nem mert a reszkető, felindult férfi szeméről a kezére nézni, hogy figyelhesse. Megérezte, nehezére esnek a szavak Göcsei Sándornak.
  - Tisztességtelen módszer? Mit értesz te ahhoz, mi a tisztességes? Apám kulák volt, és én is hordom a bélyegét. Kulák volt, mert a föld volt az istene. És mi lett a vége?! Belepusztult. - Fájdalom futott végig az arcán és talán az egész testén is. - Bele azon az éjszakán, amikor a faluban összeszedték a kulákokat.
  Keze szorítása engedni kezdett. Emlékeiben eltávolodott az istállótól, ott volt, újra élte azt az éjszakát. A szája remegett, a szeme elhomályosult.
  - Ott feküdt a ravatalon - monta önmagának keservesen.  - Emberek jöttek. Azt hittem síratók, de nem, ismeretlenek voltak. Apámért jöttek. Apámért, aki már nem is volt ott, csak a teste.. Nem vihették. Holtan nem kellett. Vihettek viszont helyette minket, élőket. Semmi sem számított. Senki sem segített. Apám ottmaradt a ravatalon. Minket kocsira raktak. Annyi időt adtak, hogy a legszükségesebbeket összekapjuk magunknak. Apám ott maradt egyedül a ravatalon. A szomszédok temették el, mások, mások, nem mi... Hát ez volt a tisztesség, és most még engem vádol? Engem? - olyan halkan mondta ezt a szót, hogy inkábba szájról olvasva lehetett megérteni.
  Elfordult. A szeméből könny préselődött az arcára. Nem akarta, hogy a fiú lássa.
  - Nem akartam ezt elmondani senki idegennek. De kijött belőlem, - mondta és felvéve a vasvillát, újra a két tehén felé fordult. Megsimogatta a tomporukat és a hátukat.
  Tóth Imre sokáig mghatódottan állt. Elbírna ő ekkora terhet a lelkében?  Tudta, nem részvétre számít Göcsei  Sándor. Utána indult és kereste, mit mondjon a férfinak.
  - Megakadályozom, hogy holnap is idejöjjenek, - mondta kissé megygőződés nélkül.
  - Ne akadályozzon meg semmit! Maga nem tudna megakadályozni semmit, - mondta lemondólag Göcsei Sándor.
  - Ilyen sebe.. sértést, nem lehet elfogadni még ettől a társadalomtól sem. Tényleg ne írja alá a belépési nyilatkozatot.
  - Sok hülye ember - mondta Göcsei Sándor -, és akkor ide küldik magát, aki azt sem tudja, hol áll. Elkapott egy szót, azt fújja, de fogalma sincs, annak mi a súlya. Ezek a szavak talán nem is a fiúnak szóltak , hanem a beosztóiknak.
  Sándor leült a fejőszékre és maga elé nézett szótlanul. Megfeledkezett a fiúról. Lecsillapodott, kimerült. Pár perc múlva állt fel
  - Felveszem a bundamellesemet, és mehetünk - mondta végül.
  - Mehetünk?
  - Azt mondta, nincs magánál papír. Vagy mégis van?
  - Nincs - mondta zavartan Imre. - Elképedten kérdezte: - Alá akarja írni?
  - Így van ez öcsém! Az ember egyik nap legyőzi az énjét, másnap a családot, aztán a rokonságot és az egész falut, ha addig bele nem őrül.
  - Ne jöjjön velem! - kérte büntudattal Imre.
  - Csendbe legyen már! Ha az asszony meghallja, hogy megyünk, vége. Legjobb lesz, ha az istálló mellett lépünk le.
  Tóth Imrére rászakadt az ég. Soha többé nem szedik rá ilyenre. nem kényszeríthetik.
  A kocsiútra érve szólalt meg újra Göcsei Sándor:
  - Ha legközelebb erre jár, lépjen be egy percre. És ne nehezteljen rám!
  Tóth Imre nem értette, miért néznek rá a többiek elképedve, amikor a földpadlós szobába biccentv léptek be a magas küszöbről.

 

Az első napon

  Az első napon...

  A rendész intett, merre kövesse, és fontoskodva lépdelt előtte.
  Látta, táblák, hirdetések, képek, benyíló ajtók zsúfolódnak a folyosón. Holnap előbb jön és megnézi a képeket, végigolvassa a hirdetéseket.
  A levegő forrósodni kezdett. Lépésről lépésre érezte a meleg kicspódását.
  A csapóajtón át látta a szövőgépeket, hallotta már a zajt is. Még néhány lépés. A rendész keze előrelendült, és Pirit a zaj  szinte arcul ütötte. Kissé lemaradt. A zaj most már teljesen körülvette és érezte itt a szövödében, lehetetlen megszabadulni tőle. Még egy ajtó. Amikor becsapódott mögötte, a hűs csend felvillanyozta, újjáéledt.
  Még egyszer figyelmeztették: ne nyúljon a mozgó gépbe, hogyan kell a haját bekötni, órát, gyűrűt a megőrzőbe tenni, a szövödében zárt  cipőben járhat... Mindezt megjegyezni? azt sem tudta, mi az,: fogaskerék, védőburkolat, biztonsági berendezés, ütőfa, ütközőbéka. Mindig így lesz, ennyi új szó naponta?
  - Akihez beosztom, kiváló szövő, jól figyelje meg a munkamódszerét, sokat tanulhat tőle - mondta egy erősen kopaszodó, őszes, köpcös ember, és megindult előtte.
  A kinyíló párnázott ajtóban újból rátámadt a zaj. Teljes egészében feltünt előtte a hatalmas terem. Fejében a zúgás, szemében a gépek, és a szövet mindenütt.  Milyen őrült iram! Nem mert körülnézni. Kanyarogva járdák és gépek között, majdnem a megálló főművezetőnek üfközött, akinek inkább a szájmozgását látta, minthogy értette volna, mit mondott. Egy bizonyos, ez a nála nem magasabb, kissé aprólékos léptű, szőke, vékony asszony lesz a tanítója.
  Állt, mi tévő legyen, mit csináljon a kezében lévő táskával, hová nyúljon, mihez kezdjen?
  Az asszony bemutatkozott: - Kozóné - majd kétszer is megkérdezte Piri nevét.
- Vadász Piroska - kiabálta az asszony fülébe.
  - Nem kell kiabálnod, hamarosan megszokottá válik a zaj. - Kivette Piri kezéből a táskát és az övé mellé tette. Cikázva végigjárta a gépeket, hirtelen kicserélt két vetélőt, valamit igazgatott hátul a láncfonalakon, és újra vissszajött.
  Ekkor újból szókálvária kezdődött. -  Ez a láncfonal, a vetülék az, ami a vetélőben van, ez a borda, ez a nyüst, itt az indítókar, ellenkező oldalon a regulátor, a gépen két vetélő van..
  Többet is felsorolt még, de Piriben csak az első szavak maradtak meg, azt makacsul ismételgette magában, mig végül azok is elvegyültek, és állt tehetetlenül.
  - Ezt sohasem tanulom meg - gondolta elkeseredve.
  Kozóné egy köteg fonalat hozott, megmutatta, hogyan kell csomót kötni, majd várta, amig egyet megköt, de Piri kezében szétfolyt a fonal, tenyere izzadt, ruhájába törölte, de sehogysem ment. Kozóné sűrűn magára hagyta, de ha felnézett, látta, az asszony figyeli.
  Lassan elöntötte az egész , testét a meleg, az izzadságcseppek gyöngyözve gurultak a hátán.
  - Nem megy - mondta kétségbeesetten. Kozóné mosolyogva nézett rá.
  - Töröld meg a homlokod. Ne izgulj, mind így kezdtünk! Na gyere! - Megmutatta, hogyan kell a vetélőbe a fonalat befűzni. Ez kissé megnyugtatta Pirit, és felszabadultabb lett.
  Csak az a nagy zaj ne lenne!
  Megpróbálni, még egyszer megpróbálni! - óvatoskodva, figyelő szemmel nézett a fonalkötegre.
  Sikerült... Még egyet, sikerült... Kozónéhoz vitte, aki nevetve mondta előre: - Megmondtam, nem? - Meghúzta a csomót, az állta a feszítést. Piri boldogan törölgette nedves ujjait.
  Feljött a Nap. A tetőablakon belövellő  fény  vakítva párhuzamosította az eddig egybefüggőnek látszó láncfonalakat.
  Piri a rétre gondolt, a fák csendjére, a csendre, amely annyira elhagyta.
  Elszökött az idő. Sokasodtak az emberek, gyorsult a mozgás, és végre a műszak letelt.
  A zsúfolt buszon viccelődés, kacarászás, de Piri nem tudott felocsudni. Feje zúgott és rosszabb volt, min bent az üzemben.
  Amikor a kiskaput kinyitotta, egyetlen vágya volt, hogy ne kérdezzenek semmit. Az ajtó még ki sem nyílt, máris repült felé a kérdés.
  - Piri, milyen volt?
  Valamit kellene válaszolni, érezte, de felszakadt benne a zaj. A szokatlan szavak, a sok idegen ember, az éhség, és lerogyott a díványra. Sírt, - Nem bírom -, sírt míg el nem nyomta az álom.
  Szörnyű éhes volt, amikor felébredt. Idegesen nézett körül. Az órán hat óra. Úristen!
  Délután volt, elárulta a fák árnyéka, a zizegő, szitáló csend. Aludttejet ivott és kiment a mezőre.
  - A hajamat én is levágatom, mint az előttem dolgozó lányé, és olyan táskát veszek, olyan kicsit, divatosat...- tolakodtak a gondolatai.
  A rét megtelt fonalakkal és a késő délutáni nap kiolvasztotta a virágok illatát. Letépett két fűszálat, négy mozdulat, és takácscsomóval láncolta össze. Újakat tépett, csomózta egyre vidámabban.
  - Vetélő, cséve, láncfonal? - mondta hangosan és megjelent előtte képük, és ekkor tudta, a többi nevét is megtanulja napról napra.
  A napfény-nyalábban fürdő vákony fonalakra gondolt, a vetélő cikázására, és táncolni kezdett a réten, lengetve a hosszúra összekötözött, csomózott fűszálakat.

  Megjelent: Textilmunkás 1969 decemberi számában.

.
 

A gát

A gát - kisregény A gát

 Kamaszos gyerekszerelem története a háború ideje alatt. Ez a ll. Világháborúban játszódó cselekmény azonban időtől, helytől független. A gyerekek a legsötétebb időszakban is megpróbálják élni hétköznapjaikat, játsszák, cselekszik, ami az életük eleme.

 A határszéli településen Szépálmú Ernőt, egy nyolcgyermekes család legidősebb fiú gyermekét édesapja cselédkedni küldi a napi élelemért és egy pár cipőért, amit őszre kap.

Őrzés közben egy kis verebet próbál nevelni, de a madár elpusztulna az éhségtől és hogy ne szenvedjen, megfojtja. Ez megváltoztatja az egész viselkedését. Ősszel a Békatón /bányató/

Horgászik és nagy szerencsével, a szomszéd fiú segítségével egy nagy harcsát fog, amely olyan hosszú, mint ő maga. Ezzel imponál Miriamnak a nagy hal fogása és elfogadja Ernő széptevését. A cselekmény a Békató és a mellette lévő elhagyott téglagyár körül játszódik.

Egyik szerelmes beszélgetésüket követően Miriam arra kéri Ernőt, mivel hidakat, gátakat építene szívesen, hogy építsenek ott gátat. Bekövetkezik a megszállás és annak időszaka. Ernőnek és társainak barátja lesz egy megszálló katona, Dori, aki bátor, de lélekben megcsömörlött a gyilkolástól és a gyerekek körében félő-féltő ember, ugyanakkor tudatában van annak, amit minden férfiba beleoltanak: az ellenséget meg kell semmisíteni. Lassan közeleg a front  és Ernő barátját elviszik a családjával együtt. Jönnek a levelek a halálhírekkel. Nagyszombat reggelén eléri a front a települést. Az emberek a templom alatti óvópincébe menekülnek. A gyerekek megpróbálják dráma nélkül élni a bezártságot, a felnőttek idegesek, sírnak elesettek. Miriam nincs a pincében, és csak délre derül ki, hogy a rokonoknál sincs, akikhez előzőleg elment. Ernő kiszökik a pincéből és Miriam lakására megy, miközben az ostrom tart. Miriamot holtan találja a kert mellett. Először talicskán tolva, majd kézben cipelve viszi  a holttestet, a főtéren is át, ahol a szembenálló katonák is megtorpannak a jelenet láttán egy percre. Az óvóhelyre érve összeesik.

 Másnap ébred. Hősnek, mások felelőtlennek tartják. Lassan veszi tudomásul, hogy Miriam nincs többé. Az élet a háború elmúltával megpróbál rendeződni. Fájnak a veszteségek, de a gyerekek úgy igyekeznek tovább élni a kibontakozó helyi békében, mintha egy rossz álomból ébredtek volna. A települést elfoglaló /most még ellenség/ katonák között is akad egy, aki a közvetlen harcban látta Ernőt, amikor vitte Miriamot, és szimpatikussá válik neki Ernő és hasonlón barátságot köt vele-velük, mint Dori. Ernővel vonzóan kezd viselkedni egy lány, Margó, aki elfogadná a fiú udvarlását, de még túlságosan fájóak a sebek. A bandákba tömörült fiúk, a téglagyáriak bunkerét fel akarják törni az Újtelepiek. Megütközik a két banda a téglagyár mellett. A téglagyáriak Ernő ravaszságának köszönhetik a győzelmet. Vezérük meg akarja jutalmazni Ernőt. Ő azt kéri, építsenek gátat, zárják el a téglagyár melletti szűk völgyet, ahol patak csörgedezik és azt duzzasszák tóvá. Bevallja, ezt még Miriam kérte tőle. Megindul lelkesen, teljes erőbedobással a gát építése. Egy repülőgép kényszerleszállást hajt végre, és az őrségbe küldött Bódis katona segít az építőknek. Másnap este felé, amíg Ernő és Bódis katona a gát zsilipjét erősíti, a katonaszökevény Dori megjelenik a patak fái között bujkálva. Amikor a két katona egymással szembe kerül, működésbe lép az emberekbe belevert gát, az ellenség keresése és elpusztítása.

 Ernő, aki saját történetét meséli el a regényben, egyes szám első személyben, a gránát felrobbanásából már csak a semmibe való zuhanást tudja  elkezdeni.

 Ez a regény egy kamaszos lírai szerelem története, sugalmazóan csendes vádirat az esztelen vérontók, a háborúk ellen.

"Újra széppé tenni..."

   Újra széppé tenni...  (idézet egy szórólapról)

  A századfordulón festett Cserna Károly akvarellen, az  Akasztódombról nézve Szentgotthárd a Kossuth Lajos utca házaival kezdődött. A mai Ligetben, és a körülötte lévő területen éppen aratnak. Mezei út vezet a település központja felé, jellegtelen házak szegélyezik, az akkor divtos szecessziónak semmi nyoma az épületeken, de a mai városközpont üzletei, házai egyre szaporodnak, és indulnak a domb felé.
  Századunk közepétől, a világháború poklából hozott agyam fotóalbumában rögződött gyermekkori képek őrzik a régi Szentgotthárdot. Vissza-visszatérő arcok, üzletek, kapuk, utcák, fák; egyszerűen, a múlt mérettetődik meg bennem a jelennel.
  Ami évszázadokig éltethette a községet, a határszéliség, fokozatosan hátránnyá vált, részben konzerválódott a múlt, egyes intézményeket Körmendre telepítettek, és az új településnegyedekben kockaházak építését erőltették. mégis, aki vállalta szülőhelyét, napról-napra látta az utcákat, amelyekről eltűnt a sár, a macskakő. Látta az új utcák egyre messzebbre nyúlását, hálózódását, látta a kis vizes házak lebontását, helyette az emeletes tömbök magasodását, a dombról a panoráma lassú, de folyamatos formálódását.
  Az Amerikából hazalátogató csak ennyit mondott: - Ti jellegtelenül építkeztek, nem adtok semmit a jövőnek!
  A Franciaországból hazatért ennyit állapított meg: - A mi régi villánk eltűnik az új családi házak között!
  A Pápadereskéről hazalátogató leszállt a buszról és eltévedt, nem ismert a városközpontra.
  Aki egyszer ellátogatott Szentgotthárdra, a látvány örökre rögződik benne. Ritka az olyan város, mint Szentgotthárd, ahol a füzesi útról elérve a házakat, először a Rába völgye, aztán a Modernből barokkba átlendülő  iskola-színház-templom együttes képe hangulatot teremt, és a főtéren megállásra invitál. Nem, nem csodálatosat lát, inkább egyszerű képet, amibe belefut és meg kell állnia, hogy rögződhessen, mert a szem, az agy nem szokhatott a látványhoz fokozatosan, nem tud azonosulni pár másodperc alatt.
  A nyolcszáz éves évfordulóhoz kapcsolódó helyreállítások kétségtelenül sokat segítettek a mai Szentgotthárd arculatának kiszélesedéséhez, de keveset pótolhattak abból, amit három évtizedig visszafojtottak.
  Tudom,  kihasználhatnánk a Rábapartot, a ránéző szállodával, házakkal, utcasorral, ahogy a József Attila utca indul a Rábahídtól... Az eltüntetett vagy kapuőrségre ítéltetett szobrokat kis terek ékességeként visszaállíthatnánk... A jövőnek szóló épületeket emelhetnénk, kihasználva a dombokat és a dombok karoló ölelését... Gondozhatnánk  mindenütt az utcákat,  sokkal jobban vigyázhatnánk a várost tarkító és levegőjét tisztító fákra... Tudom, tudom kismillió dolgot tehetnénk még, nagyon fontosakat, és hiszem, ezután gyorsabb ütemben meg is tesszük!
  Ma vasárnap  délelőtt az őszi napsütésben kerestül-kasul kerékpároztam a városban, de egyre meggyőzőbben tudatosult bennem; újra széppé tenni csak az tudja, aki nem is ismerte. Lehet még sokkal szebbé tenni, lehet egy életművet rááldozni, Meggazdagítani a várost és lakóit, de Szentgotthárd az eddigi történetében talán most a legszebb.

Megjelent: Szentgotthárd c. lap 1990 november

Powered by Drupal and Drupal Theme created with Artisteer.