Óriás fa

Óriás fa

Mohapárna közelében
legóréten sárgán kéken,
mint egy régi szép mesében
állt a házunk békességben.

Üveghegynek nem volt nyoma,
nem járt benne csúf mostoha,
mézeskalács sem volt soha,
nagy családnak lett otthona.

A mesék mind hancúrozva
krikszet-krakszot csuhét fonva
bukdácsoltak a sarokba,
ágyunkat is körül fogva.

Kósza pihék, toll-leventék
áttáncoltak minden estét.
Orrunk csücskét megkeresték,
tüsszentettünk, víg jó estét!

Álmainkban tenger kékjén
tündérek és sellők élén
szörfözgettünk hullám végén,
lovagolva csendben békén.

Míg a szoba álomhegy lett
Piroska jött, farkas csetlett,
üveghegy is felderengett,
képzeletem elmerengett.

Egy éjjel az udvar népe:
kakas, tyúk és virgonc jérce,
liba, kecske ült a székre.

Kutyánk kezdett bölcs beszédbe:
„Süt ránk a Nap, árnyék sehol
tikkad torkunk s gazdánk letol,
mért nem tesszük osztott dolgunk!
De savanyú így a sorsunk!”
Kotló kotyog, adnék csibét.
Jérce krákog, tojást tojnék.
Kecske mekken: tejet, gidát!
Liba gágint, tollat szitál.
Lovunk nyerít, húznék ekét,
kiscsikót is mellé kötnék.
Tehenünk meg múgatgat csak
nem csoda ha tőgye apad.
Kocánk kocog, bágyadt, csöpög,
zsírom kisül, hogyan növök!
Bárány béget: gúnyám meggyull,
értéktelen lesz a gyapjúm.
Mókus lebben mint a lepke:
fa nélkül nem szökök kertbe!
Gyík cikázik, legyet fogna.
Rigó reppen, ó de hova?
Nincsen sok ág fészket rakni
más madárral megosztani,
csak a macska hallgat lustán
fél szemet nyit álmos-furcsán.

Itt a Morzsa reám mutat:
Őriznék én házat, kutat
árnyék nélkül eb ha  ugat
nem védheti meg az urat!

Ennyi panasz éjszakára!

Felébredve könnyes párna
emléknek dőlt s szívem bánta,
mért nem jutott eddig fára.

Udvarunkban rend van ugyan,
aki belép, fűre bukkan,
oldalt virág díszes kruppban,
mégis kopár udvarunk van.

Hol járkáltam, botladoztam?
Fák hiányát fel nem fogtam,
zöld ágak közt sűrű lombban
aláhulló dús alomban.

Jött a reggel és utána
a reggelit nem kívánva
agyam titkos utját járta:
fára gondolt, óriásra.

Kis lapáttal a rét ölén,
ahol tölgyfa feszült fölém,
egy csemetét körül ásva
földlabdával került zsákba.

Elültettem az udvarban.
Szaladt apu, korholt papa,
de a végén a kicsi fa
maradhatott egymagában.

Vacsorám már kiadósan
kebeleztem. Nézték sokan:
ily étvágyat! „No de jól van,
bújjál ágyba s aludj gyorsan!”

    2

Falun innen városon túl,
a kakasdomb közelében
nagy serényen
ámul-bámul
Morzsa kutyánk holt fehéren.

Összefut a falu népe,
gyalogol a városi had:
ki látott már ekkora fát
felnőni egy éjjel alatt.

Rajzfilmeken nől így levél
s szaporodnak súlyos ágak:
mesél, zenél,
ingat, rángat
szelet fodroz
árnyat bokroz
a világnak.

Két lábra áll Hóka lovunk,
felnyerít és csillagot rúg.
Kiscsikója álmélkodik,
hogy meddig jut
fel a csillag,
és ő maga körbe fut.
Száll a rigó, kész fészket hoz,
időt akar nyerni estig.

Kecskénk konok, még bajt okoz,
szarvával a törzsnek ugrik.

Makk nem hullik
meg sem kottyan,
de a kecske nem is bánja,
fa erejét így próbálja.

Körbe áll a néző sereg:
kezek-lábak, fejek-hátak
összefognak, összeérnek
táncot ropnak
vigadoznak
szökdelőznek, bakugrálnak.

Cigánykerék forog s szállnak
fel a légbe sapkák, sálak.
Nem fértem már én a fához.
Bekullogtam kis szobámba.
Játékaim vettem számba,
összeraktam egy rongyzsákba:
búgócsiga, ugató eb,
kacagtató méhe-bábu,
sípoló lúd, gomb és kilincs,
Sára babám /hosszú lábú/
fából csiga /szarva már nincs/
Elemlámpa, mesekönyvek
plüssös maci, kis építő,
egypár furcsa utcai kő,
nagy építős műanyagból,
legó színes összerakó,
na és kardok és két fegyver,
oldalamra csatolható,
volt bent spárga, erős kender
lovasozni szoktam vele.
Ennyi fért a zsákba bele.

A vigalom késő este
gyors időbe feledkezve
hamarosan éjfélt verte.
Szétment a nép, széledt szerte
engem nem is emlegetve.

Holnap sokan újra jönnek,
a csodából sosem elég!

Jobb is így, ha a dús könnyek
nevetéstől szembe szöknek,
s nem a baj árt
és szab határt
nevetésnek, sok örömnek.

Mikor a csend pázsit puha
hangulattal ült a kútra,
kiosontam én is végre
az óriást jól megnézve.

Honnan tudnám, hogy mi húzott
fel az ágak sűrűjébe!
Azt éreztem, ott vár fent, ott
mesék pazar édessége.

Futás vissza! Játékaim
összes titka zsákba zárva.

Egy lendület, fel a hátra
s a fa alatt álltam, vártam
új csodára.

Bizony a fa első ága
olyan messze volt fent távol,
hogy a felhők vonalából
alig-alig nyúlt alája.

Jöhetnének a tűzoltók,
rájönnének, pöttöm létra
csak az övék,
hogy a törzsét
túlszárnyalva ágat érne.
Hiába, no, most van vége,
itt a mese fuss el véle!

Ropogott az ég és egy ág
elém hajolt, holdtól fénylett
s mintha szeme volna, mely lát
/mert a fának mitől lenne,
csak ha odú úgy festene/
kacsintott úgy hívott féltőn.

Éjjel későn
gondolkodik egy kisfiú
mikor régen aludhatna?

Hippi-hoppi ráugrottam
mintha madárfészek lenne:
száguldoztam
felhő-lágyan, fel magasba,
s elaludtam betakarva
lombdunyhával.

    3

Langy melegre ébredeztem
körbenézni alig mertem,
megdörzsöltem álmos szemem:
itt maradok, avagy mégsem?
Előttem, mint a havas táj
nyújtózkodott hófelhő-nyáj.

A kitátott számba lassan
tejszínhabos felhők úsztak.
Nyeltem párat, de nem faltam,
kényelmesen vártam újat.
Lenéztem, a talpam kéklett.

Mi a svindli? Láttál ilyet
egész házunk akkora lett,
fél tenyerem kettőt kitett,
templomtornyunk fogpiszkáló,
drága falum könyvben ábra,
és az autók alul szálló
katicákra
hasonlító
pici pöttyök.

Még először azt is hittem,
ezen a fán sokra vittem
és én lettem az óriás,
s szülőfalum lett azért más.

Sorsom új lett, a magasság
csábítani hívott csúcsra.

Elindultam s mint a macskánk
ágról-ágra feljebb bújva
heverésztem napsütésben,
nézelődtem el-el nyúlva.

Mászást unva
kibontottam játszó-zsákom,
az építő kockák sora
lett a házam
kacsalábon forgó…
Hozzá legós posta,
plüss maciból portás tellett.
Ugató eb lett a Morzsa
én meg nyeglén a megedzett
búgócsigát
megpörgettem.

Mozdult erre a lombsátor:
két mókus jött, milyen bátor,
mese csodás forgó házam
körbelengték kackiásan.

Kacskaringós ugrásokkal
elégedett orrmosással
végül mellém telepedtek,
mondhatom, hogy tanyát vertek.

Alig surrant néhány felhő,
cinkepár jött, élénk csengő
s mintha én neveltem volna,
mellém gyűltek ugrándozva.

Búgócsigám zengő hangja
a sok madárt odacsalta.
Ökörszem jött, csirgett-csergett,
őszapóka ti-tit csengett
Pintyek szálltak, barátkoztak.
A stiglicek gyönyörűen
színpompával áradoztak.
„Stiglicek vagy tengelicék,
melyik nevet szeretnétek?”
gondolgattam csak magamban,
de megkérdezni nem akartam.

Á, mit látok, kertünk éke
rozsdafarkúnk szállt az élre.
Ő ismert rég, fészek helyet
készítettem neki olykor,
és hiába próbált sokszor
macskánk bőszen rá vadászni,
biztonságban bújt a fészek
s a fiókák csemegének
bús zsákmánynak nem kerültek.

Szállt a rigó féltékenyen,
mert ha eddig kertet ástunk
elsőként jött s a friss hantok
között férget ha nem láttunk,
mégis talált. Gilisztákat
vitt fészkére a családnak.

Elhiszitek, mert én alig!
Az állatok mind szerettek,
mint a földön én a mamit,
anyut, aput. Hej gyerekek,
mindeddig is érezhettem
a szeretet mit tett velem,
de itt távol
a családtól
ezt még jobban érezhettem.

Honvágyam lett? Hogyis mondjam,
minden kaland előttem van,
fel kell másznom, messze a csúcs
s egyébként is otthon vagyok,
csak egy nagy fán trónolgatok.
Az udvarban áll a tölgyfa,
lekiáltok
hallhatjátok.

Körülfogtak az állatok
mutogatták mily gazdagok:
tolluk, csőrük, ügyességük,
mi gyerekek el se érjük.

No, majd én is cicomázva
kiállok az ágporondra!
Felkötöttem kardjaimat
kezembe a pisztolyokat,
ahogy a TV-ben láttam,
magam harcállásba vágtam.

Ó én balga! Hanyatt-homlok
eltüntek a sűrű lombok
közt az eddig hű madarak
és még a mókus sem maradt.

De hát játék!- figyeljetek
kiáltottam – és veletek
akarok így játszadozni!
Csend lett, síri, félelmetes…

Lecsatoltam műveretes
kardom és a pisztolyokat
a rongyzsákba visszadobtam.

Ahogy búsan, tökfejemből
kinézek az ágak közé
szemet látok, kandikálót,
hátranézek vállam mögé,
cinkét látok, visszaszállót,
és már csúszka is jön csúszva
és két harkály odút fúrva,
csíz nyújtja el éles hangját,
megjöttek az első hangyák,
mint a legszebb ős mesékben
vigalmasan békességben.

Hogy mutassak tréfás tárgyút
elővettem kacagtató
méhe-bábut,
zajdult ajtó,
/így hallottam hátam mögött,
ahol kacsalábúm pörgött/
és a zajgás lassan hosszan
átszellemült óvatosan
valós méhek zenéjére.
Zúgtak, dongtak kaptárt szőve.
A tölgyfa meg, most kapaszkodj,
kivirágzott egykettőre.
Csorgott a méz
mozdult a kéz
és ujjaim végén édes
átlátszó szép mézük pergett.

Nem csoda hát, hogy a ruhám
hamarosan olyan furcsán
fészkelődött kezem szárán.
Lejjebb néztem
s lábam láttán
szörnyülködve keseregtem,
majdnem búnak adtam fejem.
Így megnőni órák alatt?
Tesóm meglát, hogy kikacag!

Sára babám ölbe vettem
/hogy fiúnak minek baba?
Ki elárulja, megkaphatja!/
Mit tehetek én szerettem.
Emberformát csak ő hordott,
ki köröttem élt és mozgott
itt fent a fán,
s elárulom, Ő a Sárám
hasonlított az oviban
a Borkára,
a Nellire,
az Emmire,
az Alizra,
meg a, meg a… szóval tényleg
hasonlított sok leányra.
S ha a lányok nem is szoktak,
Sáránál szót fogadóbbat
földkerekség nem hordozhat.

Sára babám ölbe vettem,
törékeny lett, haja fénylett,
ajka mozdult s olyan szép lett!
Összezárta tátott számat,
rám pittyentett két ujjával
s megnövelte a ruhámat.

Tündér lakott benne, most már
értem végre, nagy sokára.
Bujkált bennem ám a hála!
Letettem, hogy megdicsérjem.
Ekkor szeme nem rám bámult,
játék keze merev bábut
rögtönzött egy pillantásra.

Néztem, sírtam: szegény Sára
tündért rejtő arcvonása
őrizgette biztatását,
s ahogy szántam, csend ült körbe,
álom mélyű.

    4

Ébresztgető borús felhő
bevizezte arcom, kezem,
majd szellő jött és az első
napfény-csóva
az orromra puszit nyomott.

Barátaim – nevezhetem
őket annak – szorgoskodtak
körülöttem, mint tornaszeren
és játékon, ha bolondoznak
fiúk-lányok a ligetben.

Csodálkoztam, nem bánt éhség.
Ráadásul mintha újra
nőnék egyet. Semmi kétség,
megint rövid ingem ujja.

Lári-fári minden beszéd.
Tovább mászni!
Végre jussak fel a csúcsra!

Mindent hagyva, uccu neki,
ágról-ágra útra keltem.
/Mi tagadás, visszanézni
egyelőre nem is mertem./

Zenélt a fa, és az ágak,
mint a csigalépcső sora,
úgy vezettek, talán százat
lépegettem  fokról-fokra,
azaz ágról-ágra, a fa
csúcsát tölgyem nem mutatta.

Visszamásztam. Játékaim
beleraktam a zsákomba.

Társaságom fel sem fogta,
amiért én fel-le járok.
Megszokták ők a magasságot,
mint a földön mi a járdát.
Tánclépéssel keltem útra,
hátam a zsák mégsem húzta.

Majd a végén mókus táncát
ugyan mégsem mertem hetykén
utánozni, de könnyedén
ide-oda mertem lépni.

Mentem, másztam, ág közt bújtam,
madarakkal dalt dúdoltam,
a karommal húzódzkodtam,
lábaimat fürgén nyomtam,
mint az aki világgá megy.

Másztam, bújtam és az ágak
végén a madarak vártak,
előttem mind feljebb szálltak,
hívtak, csaltak, dallal védtek,
makkot hoztak, vessem szélnek.

Néha-néha ha megálltam
egyet fújni, a rongyzsákban
mozogni kezdett minden:
spárga, kavics, kilincs, legó,
minden kis játékra való,
és a fatörzs gombatálcát
növesztett, egy asztal-álcát,
hol a kopott játék sereg
ha akar, hát elszendereg,
velem szusszan csendben egyet,
vagy ahogy már annyiszor
hiába a nagy szigor,
kever-kavar, szétszóródik,
gurul-burul tódít-lódít,
s a feladat mind reám vár:
összeszedni! Jöhet leltár:

de most gyerünk, nagy cél vezet.

Alpinista módra küzdve
legyőzöm a türelmemet,
meghódítom kívánságom
bármi áron.

Bújtam, másztam fel, egyre fel
és amikor elértem egy
kettős ágra
a csúcsot már tisztán látva,
elkezdett a tölgyfa nőni
lufi módra, ahogy tölti
levegő a gumicsíkot.

Ágak húztak, levél siklott,
rögtön makk is termett rajta.

Mentem, másztam magasabbra.

Meséltétek, hogy a lónak
orra elé zabot raktak,
vágtatott, ő de az abrak
csak vágy maradt,
a távolság mégsem apadt,
bárhogy szaladt.

Hej de jó, hogy meséltétek.
Próbálkoztam, versikéket
gügyögtem el, talán hatna!
Tovább nőtt az magasabbra.
Énekeltem, ahogy soha,
csengett hangom, mint harsona.
Ha egyet léptem, rögtön nőtt,
én lettem a ló s a gyeplőt
a fa tartotta, csúcsa vált
a vágyott cél izgalmává.

Megértettem, az erőm már
ehhez kevés, most az eszem
kell hogy győzzön,
fám is nőjön
a távolság lecsökkenjen,
kezem, lábam csúcsra érjen.

Kipakoltam. Felépítve
egy takaros színes házat,
a rongyzsákom fejpárnának
alám raktam s kinyújtózva
gondoltam a zabos lóra.

A két mókus mutogatta,
kezem ingemet lehagyta.
Legyintettem, vesztes vagyok,
s bár csüggedek,
elkezdett célt fel nem adok.

Hátha! Talán! Gondolkodtam
a mesében minden lehet.

Sára babám mellre fogtam,
élénkül-e, tündér kezet,
arcot, szemet újra nyit-e?

Mire mindent véggondoltam
édes Sárám olyan szép lett,
minden állat csak ránézett.
Ruhám szinte új lett újra.
Néztem arcát s Ő sugallta
az ötletet nekem adva.
Megéreztem mit kell tennem.

Vékony spárgám elővettem,
a mellemen átfektettem,
Sára babám ráültettem.
Tudjátok, hogy ezt gondoltam,
bizony spárgám nyúlott hosszan,
s vastagodott, kötéllé vált.

Na, így most már minden rendben!
Sára babám puszit kapott
én meg aludtam egy nagyot.

    5

Elborító felhő képe
sötétített s ütést mérve
építőkből összerakott
laza házam mozgott, ingott.

Harkály talán? Ő már ismert,
nem bántaná lakásomat.
Amikor egy kockát kivett,
óriási görbe csőre
tolla, lába fölém tolat,
s karmaival jó nagyokat
belemarkolt a lyukon át
a karomba, a lábamba.

Ösztönösen kapja kardját
ilyenkor az igaz harcos!
Én is fogtam, szörnyű horgos
csőrére két ütést mértem.

Sárkány nincs már, csak sas lehet,
azt sejtettem. Szóval kértem,
rám se rántott, hát mit tehet
ilyenkor egy bátor vitéz?

Tátott csőre, ahogy kinéz
elnyelheti a kezemet.
El is kapta a kardomat
és a térbe hajította.
Újból támadt, kitátotta
szörnyű csőrét felém nyitva,
én meg apu hangján szidva,
kilincsemet felé dobtam,
utána egy követ nyomban.

A kilincs a torkán akadt,
rázta fejét, szeme dagadt,
körmeivel megpróbálta,
hogy torkából kipiszkálja.

Ekkor akadt a kezembe
a kacagó méhe-bábú,
megnyomkodtam s felnevetve
hangja széledt. Másodpercek
teltek talán és a méhraj
gyorsan körülöttem termett.

Megbánhatta a sas koma,
hogy rám támadt. Méhek sora
életét is feláldozva
csípte, csípte,
ahol érte.
Elrepülni sem tudott már,
megakadt egy alsóbb ágon
fuldokolva. Szánom-bánom!
sziszegte a király madár.

Hozzá kúsztam, csőrét nyitva
jobb kezemmel. Belenyúltam
a balommal és a cifra
kilincset gyorsan kihúztam.
Ápoltam, a csípésekre
hideg köveket rákötve.
Végre jól lett, megpróbálta
széttárni széles szárnyait.

Légáramot felhasználva
lassan úszni kezdett, szárnya
rezzenetlen szétterülve
a tölgyfámat megkerülve
fehér felhőkre terülve,
eltűnt a sík szemhatárról.

Erre, mintegy intő jelre
bátorságát összeszedve
újra láttam társaságom,
mert amíg a sassal vívtam,
messze bújtak a veszélytől,
féltek az ős ellenségtől.

Tornám meg volt, reggel korán.

Fényt láttam a fakoronán
s nem is foglalkoztam mással,
eljövendő felmászással.

Elővettem a kötelet
hurkot kötve, de csak egyet.

Megpróbáltam feljebb mászni,
másodpercet kellett várni
és a fa nőtt, csúcsa nyúlott.

Várj csak, várj csak, mindjárt hurkot
repítek én a nyakadba!

Úgy rendeztem, mintha minden
ártatlan kis játék lenne,
a kötelet el-el vetve
célozgattam egy-egy ágat.

A mókusok kiszaladtak,
leoldották, ha találat
lett a próba eredménye.
Mind gyakrabban fogtam ágat.

Mikor eltaláltam végre
minden gyakorló dobásra,
amit vágytam, egy lett hátra:
kis fordulat, szállt a kötél
a legfelső ágra érve.

A mókusok jelem értve
nem indultak fel a csúcsra.

Szerintem a fám sem tudta,
cselszövésben lett most része.

A kötélen kapaszkodva
elindultam lopakodva.

Nyúlott a fa s mit tapasztal,
távolságát én bitorlom.

Paripa, ha fogja kordon,
a betörést megelőzve
nyerít, rúg és teste csapdos,
úgy rezzent a tölgyfa teste.

Vagy mint a hal menekülve
tépne zsinórt, kivetülve
víz síkjából, a fogságból.

A kötélen lengtem hosszan
haragjától felajzottan.
Kapaszkodtam,
másztam tovább
s elértem, mint a hegy ormát
a hegymászó.

Cirógattam
felső lombját,
sírtam csendben
örömömben.

Ha látna most a család!

Lábamon és kezemen is
karmok nyoma, vihar verten,
harcedzetten
végig mentem,
és a fa megszelídülten
elfogadott vezérének:
eddig féltett s azért védett,
most meg tisztel, azért óv már.

Holló szállott. Hol járt? Honnan
jött hírt hozni? Csak kiabál,
hogy kár, kár, kár!

Beszélt érzem: „Mondjad, ki vár,
küldtek sóvár
kérelemmel, féltő gonddal?”

Felpakoltam.

Egy darabig kötelemen
csúsztam gyorsan,
bolondosan.

Mikor végül elfogyott,
hívem, a fa adogatott
ágról-ágra a föld felé.
Ekkorra szép legény lettem!

Miként történt
nem értettem.

    6

Esőfelhők gyűltek éppen,
mikor felhők közé értem,
benne fürdés átsiklani.

És a földet megpillantva,
nem titkolom, könny patakja
meleg arcom felzaklatta.

Itt egy csiga araszolva
jött fel elém és bölcs bagoly
rámhuhogva
lesett körül a csodafán.

Rovar lett a háló fogja,
pók szőtte be, raktározva.

Rőzsegalamb, búgó gerle
szállott tovább ijedezve.

Gólya sereg vitorlázva
egyre körbe-körbe szállva
rádöbbentett s felidézte,
hová érek nemsokára.

Messze tőlem, lent a földön
napról-napra
a király kidoboltatta,
aki felér a fa csúcsára,
övé a föld legszebb lánya,
s birodalma java része.

Hetedhét országból jöttek
daliák és hős vitézek.

Próbálkoztak és reméltek.
A törzs feléig sem értek.

Hoztak létrát, végtelennek
hitték összetoldva sorba.

Mások mászóvasat vertek,
de a fa kemény lett s csorba
a vas: szikrát kalapáltak
hiába ütöttek százat,
ezret, nem ártott a fának.

Minderről én mit sem tudtam.

Földre érve
néztek rám, az égből jöttre,
letérdeltek mind a földre:

„Aki így jött – mondták csöndben –
az a csodák új szülötte.”

Nem hatott át olyan érzés
eddig soha mit átéltem:
ölelkező visszatérés,
kezet rázás, vállverések,
könnyes szemek, nevetések.

Attól féltem még széttépnek.
/nem igaz ám, csak lódítom,
úgy örültem nyíltan s titkon
boldog könnyet kellett sírnom./

Anyám! – mondtam.
Apám! – mondtam
megnyugodva a karokban.

Itt vagyok hát s higgyétek el
meghódítottam a tölgyet,
pedig a fa nem engedte,
növekedett ellenemre,
azt hihette, képessége
nagyságához bölcsen mérve,
felettem áll, nem győzhetem
le hatalmát
s magasságát
halandónak nem adja át.

A király várt, gondolkodott,
majd magához oda hívott:

„Megigértem, meg is teszem,
nálad bátrabb legény nincs most,
vezessed hát az országot,
vedd a fele királyságot,
lányom kezét fogd kezedbe.”

Olyan sokan tettek-vettek
körülöttem, a királylányt
eddig nem is vettem észre.

Minek kell szó a beszédre,

Ő volt-e a szépek szépe!

Elpirultam, arcom égett.

Hát jól látok, a lány nézett,
én sápadok, semmi kétség
Ő a Sára,
vagy legalább a hasonmása.

Mintha mindig ismert volna,
karjait nyakamba fonta,
és fülembe súgta halkan:
„Klassz srác vagy, mert megmentettél,
a sassal megverekedtél.

Kiszemelt ő feleségnek,
azt hitte, majd Tőled elvesz!”
Sejthetitek, hogy fogadtam…

Karba kaptam.
Sajó lovunk éppen hozta
csikóját bemutatóra:
fel a lóra!
Vágtassunk el a diszkóba,
míg apáink egyezkednek.

Királyság és a korona
legyen az a király gondja.

Ekkor hallom, anyu hív már,
mert az óra későre jár.

Gyorsan mosdás és reggeli,
kidob az ágy, fel kell kelni.

Pizsamástól kirohantam.

Kicsi tölgyfám, fa-palánta
fürdött a nap sugarába,
s nem tudhatta, mit álmodtam.
Vizet vittem, meglocsoltam.