1989

  Január

Nászra öltött új lombot a fasor,
csipke-kendős ága korall-fehér.
Tagadva, takarva szépül a kor,
új év, szűzi vággyal s mégis ledér.
Fátyla alatt duzzad hívó rügye,
tavaszt vacog a fenyők zöld színe.

Rönköt vontat a csődör, dér szügye
páráll. Ostor csapja. Nincs semmire
vágya. Kanca ábrándja ködbe vész.
Ki hazudja az évkezdet pihent
újraindítását! Ha ölre mész
az egész múlt kín-keserve fizet!

Összegzett beletörődés hánytat,
de hiszek a másnapos világnak

   Február

Ocsmány fekete szmoggal házaló
lelked a várost átfésülte már!
A légkört szennyezed? Látható
nyomott füstöt okád a ház, a gyár.
Hóvirág tolakszik, csalja meleg,
de megüli marón a köd-korom.

Érvelsz, érvelünk! s egyre több beteg
zárkózik burkába, míg torkomon
savasodik a szó: fény kell, tavaszt
sugárzó szél, szmogot söprő iram.
Forrás, mely gyöngyöző vizet fakaszt,
hogy tisztára mosdjunk mindannyian.

Szerelem kell, értelmet folytató.
Szerelem kell, újszülötted adó.

   Március

Megaláztatások szomja virít,
a titkon sírt szemek fajtája hív,
kibontja fagyott meleged, visít
az ujjongás. Menetel a naiv
gyermek, csak sejti, árad a tömeg,
s érti miért e roppant körmenet!

A bűn magány a szorong, kérve kér
kézfogást, értetlen is észre tér.
Egy lánc részeként ő volt az erő!
Többet akart, mint mi mindannyian...
Koholtan nem várt rá köztemető.
Idegen és nem érzi most mi van?!

Kibomlasz március? Meleged itt
marad vagy köldöd még jégkarmaid?

   Április

Táncoló nász, szél lebbenésre élénk
szirom-zápor, szűz öröm gyönyöre
pirító fénnyel. A kék égre félénk
szemem nyitom, a vágy test bűv-köre
kitárja karom s belefér a múlt,
a jelen s a jövendő; a remélt.

Hirtelen zápor fetreng a fakult
ég alatt, fúria dobbant, hevét
szitkok hűsítik, de a sajgó lomb
kacag, a kegyvesztett remény fehér
álmából végre kitör s zúg. Ó modd
április, szélsőséged mennyit ér,

Csírád a telt lombú nyárba szökik,
s túlél minden angyalit s ördögit?!

   Május

Irdatlan vágyak lombot bontanak,
tüdőm kitágul, szívem vad madár,
az erdőbe repít. Pózoló patak
kábít, gébics posztol, szavamra vár.
Piperkőc lett a rét, sikkes kamasz
módján magáz s fénnyel kéjeleg.

Rádióm lezárom. Roppant ravasz
hirnökök hada vezeklést fecseg!
Legyek hát május míves ostora,
pattintó, dörgő, mit csillag ékít?
Tisztább a dal, ősibb bozót-csoda,
mit poszáta, pinty, csíz, stiglic szépít!

Én a télben formáltam magzatot,
daloljon hát, ki eddig hallgatott.

   Május (2)

Szerelmem tüskés csipke-bokra, fák
fészket rejtő oltalma légy nekem.
Gagyogó szél fodrozzon almafát,
harmateső gyöngyözze kedvesem.

Kivánjon parti kavics halmain,
lépcsők zúgán, bolondos buborék
hátán repülve s fehér, karmazsin,
kék, zölgy ágyába bújtasson a rét.

Gyöngyvirág legyen a zúgó harang,
italunk kelyhét tartsa tulipán,
szó ne rebbenjen, csak orgona hang,
szemed mondja el, ajkad mit kíván.

Szerelmem ős csipke-bokra legyél,
míg minden megújulás benned él.

   Június

Még felhők borongnak, de a tavasz,
a nyári fények már fészket raknak.
Mélyül a zöld. A kitárt ablakon
beköszöntő szomszéd félve faggat:
Rend lesz-e s kenyér, munkaalkalom,
és megbékélés élőnek s elhaltnak?

Uram, adj jogot a földnek, Fiát
fogadja újra örök tisztesen!
Hazám, adj nekünk törvényt, korcs hibát
elvetőt: józan, emberi legyen!
Uram, adj időt, hadd mondjak imát
és megértsem, mikor mi terem...

Tisztességben helyet cserélt gyilkos
és áldozat. Ma szabad a tilos!

   Július

Befutok a partról, a kis szoba
lehűt, nyujtózom, átkapcsol agyam;
vészjós szorongásom most ostoba
képeket csonkít, vágyam hangtalan.
Fény, színek, hangok, örök Balaton!
Hiábavalóság tudata szít.

Napok küzdelmét bronz arcokon
mérem s a szépség summája vakít:
fedetlen vénusz-dombok őriző
fehérségén pazarol perceket
szemem s a feloldó görcsből hívő
emberré vált a TV szerkezet.

Temetik Kádárt. Halála a Párté!?
Zúg, zeng, cseng az Internacionálé!

   Augusztus

Szívekkel pepecsel, ösztöne még
űzi, de hajnalonként sír a nyár.
Érett asszony ő, szolga feleség,
ki akart, remél, de jól érzi már,
bársony bőrén barázdák torz hada
szövi a múlás számadó mezét.

Ad, osztogat a bőség bölcs hava,
a pompáról zeng hangzatos mesét.
Sárga nyírfalevél kontráz, lehull.
Beletörődött. Gólyák csapata
húz, vissza se néz, a tájba simul,
s elleng velük nyolcvankilenc nyara.

Még hetvenkedik, mint mi oly sokan;
hiába, a nyár az őszbe rohan.

   Szeptember

Ködbúráján leskelődött vakon.
Küklopsz szeme lassan tágult mezők
csendjére csüngni a gyöngyharmaton.
Most ámul a Nap, mint a csecsemőt
szoptató asszony melle: életet
táplál, gyönyörűt, jövőt szenvedőt.

Levelek áttört röntgen képe vet
árnyékot. A fény eget vág, esőt
szusszan s szétloccsan a domboldalon.
Kérdő nyárutós-őszelő dombok
mellkasomban: ittlétem ágakon
őszült levél egyike, vagy konok

szikla, mit majd gyors évtizedekig
porladni az idő nem feszít?

   Október

Kalóz ősz megtéveszt, kuruzsló meleg
gubbaszt kacat ereim zúgain.
Csüngök a tájon. Csalfa képzelet;
szinte nyár, de ezernyi furcsa szín,
a múlás éltes aprólékai
összegyüjtik imára ujjaim.

Múltunk októberi halottai
őrző gyertyák fehérlő csonkjain
ezerszer és ezerszer égtek el...
KIszáradt szemek társa égi jel.
Gondozott földi csillag-milliárd
ajtót nyit. Lépj beljebb. A ma kitárt

messzeség küszöbe a Holnapot
rejti, útját magad taposhatod.

   November

Reggel fehér pihéjű fagy bolyong
a tócsák szélein. Párát lehel
a Rába. Fent a toronyóra bong
hatot, mintha a Holdnak szólna fel:
"Haver, béke veled!  Menj, légy lezser,
hisz nagy köröttünk most a hajcihő!"

Felváltom maholnap a kétezer
évből az utolsó tizest. Idő
léptékkel a múlás az életet
-bármily hosszú vagy méltatlan rövid-
atomként méri. Szívem kéreget,
minden dobbanása zötyögő hit.

Tél jön, tél lesz, árad a konc-hideg.
Eladom nyaramat, ki veszi meg?

   December

Némán fejezd be. boríts rá fehér
magányt, pihenést vár a tar mező.
Zárd le a barna, a fekete gyér
hantok agóniáját, nincs erő...
A számadás éneke felsikolt.
A születő gyüjtöget, félrerak.

Hazám, hallgasd csak, a néma is szólt,
javaid áldását kéri a vak.
Örvendők hős mesterkedései
forgatják remélt kényükre kövér
igéiket. Ki lesz, ki szenvedi?
Ki félti a Hazát? Kit köt gyökér

e földhöz élve, halva, gyönyörűn,
akit nem téveszt meg soha a bűn?!

   1989

Láng - gyertya imája elhaltakért.
Láng - melegség fészke kályhám körül.
Láng - torkolattűz, mit élő nm ért.
Láng - fáklya éke, mely vezet, örül.

Fény - arcok tulajdona, hű remény,
fény - házon, utcán, városon átfutó
fény - ragyogni vágyó bölcs tunemény,
fény - Nap, szem, csillag, test, életút, szó...

Láng fénye, új önistenek egét
latrok poklává világítod ma.
Megváltó hordta újra keresztjét,
Golgota hegye lett Európa.

Tűz - ezerkilencszáznyolcvankilenc;
Lánszító, fényörző, velünk mi lesz!?