Anyám

Adj ki magadból…

Nem tud feltörni bennem a kín,
elhagyva szemem égő íveit.
Fölrobban vad szívem, hiányod
űrét csitítja, tűz töviseit.

Jaj, ezer sebből inal a múlt.
Behunyom pillám, idézni kezed,
ujjaid etűdét sejtem még,
sárgult levelek isszák betűjét,
fehérül, gyérül az emlékezet,
jaj, ezer sebből inal a múlt.

Pontban a zárt végtelen szenved így…
Nincs, ki vívandó harcát hagyná rám!
Taníts meg sírni, adj ki magadból
elnémult gyöngy, Anyám!

Nem hagytad rám…

A létért markolt a világba
léggyökér kezed árvasága,
villám-kapaszkodás, borostyán-
áttetsző örökség, bezárt
pillanat marad a hant alatt,
melybe tested vegyülni szállt.

A létért markolt a világba,
megriadt jelét nekem szánta.
Mit a meghasadt szó elhallgatott,
keresem tékozló napok
ravatalán. Nem hagytad rám
Anyám az utolsó akaratod!

Éjszaka

A sötétség kézenfog, átvezet
az ébrenlét pulzárain.
Az ikont formáló képzelet
megoldja képed. Aladdin
csodalámpája kint a Hold.
Itt meleg van, ott tűjeget
csiszol a tél, mely némán elrabolt.
Anyu,
elmozdult-e már a kezed
Apu felé?

A tűrés katedrálisát…

A tűrés katedrálisát gyűjtötted össze,
oszlopai éjjel is nyitott
szemed timpanonját támasztották
s reggelre ruháinkon összeállt foltok
dúlták a folytonosság képi egyensúlyát.
A szegénység oltárán Anyám
elfogyaszt az ádventi gyertya.
Sokasodnak a neved sem ismerők
s míg széthordják a katedrálist
önzést falaznak maguk köré.
S engem elnyel a labirintus.

Szilveszter

Konfetti lapul a sárba
csengő üvegek vitája
mámorral Ámorral járva
a feledés krónikája.

Lohadó szívem az árva
agyammal birokra állva
fogamat ajkamba vájja
s az óévet guberálja.

Még foghattam csontos vállad
hangod átjárta testemet…
jövőre arcod nem lehet
csak képzelet s foszló bánat
csak a múlt járhat utánad.