Friss tartalom

csuk.ferenc
csuk.ferenc
csuk.ferenc
csuk.ferenc
csuk.ferenc

Bejelentkezés

  Az első napon...

  A rendész intett, merre kövesse, és fontoskodva lépdelt előtte.
  Látta, táblák, hirdetések, képek, benyíló ajtók zsúfolódnak a folyosón. Holnap előbb jön és megnézi a képeket, végigolvassa a hirdetéseket.
  A levegő forrósodni kezdett. Lépésről lépésre érezte a meleg kicspódását.
  A csapóajtón át látta a szövőgépeket, hallotta már a zajt is. Még néhány lépés. A rendész keze előrelendült, és Pirit a zaj  szinte arcul ütötte. Kissé lemaradt. A zaj most már teljesen körülvette és érezte itt a szövödében, lehetetlen megszabadulni tőle. Még egy ajtó. Amikor becsapódott mögötte, a hűs csend felvillanyozta, újjáéledt.
  Még egyszer figyelmeztették: ne nyúljon a mozgó gépbe, hogyan kell a haját bekötni, órát, gyűrűt a megőrzőbe tenni, a szövödében zárt  cipőben járhat... Mindezt megjegyezni? azt sem tudta, mi az,: fogaskerék, védőburkolat, biztonsági berendezés, ütőfa, ütközőbéka. Mindig így lesz, ennyi új szó naponta?
  - Akihez beosztom, kiváló szövő, jól figyelje meg a munkamódszerét, sokat tanulhat tőle - mondta egy erősen kopaszodó, őszes, köpcös ember, és megindult előtte.
  A kinyíló párnázott ajtóban újból rátámadt a zaj. Teljes egészében feltünt előtte a hatalmas terem. Fejében a zúgás, szemében a gépek, és a szövet mindenütt.  Milyen őrült iram! Nem mert körülnézni. Kanyarogva járdák és gépek között, majdnem a megálló főművezetőnek üfközött, akinek inkább a szájmozgását látta, minthogy értette volna, mit mondott. Egy bizonyos, ez a nála nem magasabb, kissé aprólékos léptű, szőke, vékony asszony lesz a tanítója.
  Állt, mi tévő legyen, mit csináljon a kezében lévő táskával, hová nyúljon, mihez kezdjen?
  Az asszony bemutatkozott: - Kozóné - majd kétszer is megkérdezte Piri nevét.
- Vadász Piroska - kiabálta az asszony fülébe.
  - Nem kell kiabálnod, hamarosan megszokottá válik a zaj. - Kivette Piri kezéből a táskát és az övé mellé tette. Cikázva végigjárta a gépeket, hirtelen kicserélt két vetélőt, valamit igazgatott hátul a láncfonalakon, és újra vissszajött.
  Ekkor újból szókálvária kezdődött. -  Ez a láncfonal, a vetülék az, ami a vetélőben van, ez a borda, ez a nyüst, itt az indítókar, ellenkező oldalon a regulátor, a gépen két vetélő van..
  Többet is felsorolt még, de Piriben csak az első szavak maradtak meg, azt makacsul ismételgette magában, mig végül azok is elvegyültek, és állt tehetetlenül.
  - Ezt sohasem tanulom meg - gondolta elkeseredve.
  Kozóné egy köteg fonalat hozott, megmutatta, hogyan kell csomót kötni, majd várta, amig egyet megköt, de Piri kezében szétfolyt a fonal, tenyere izzadt, ruhájába törölte, de sehogysem ment. Kozóné sűrűn magára hagyta, de ha felnézett, látta, az asszony figyeli.
  Lassan elöntötte az egész , testét a meleg, az izzadságcseppek gyöngyözve gurultak a hátán.
  - Nem megy - mondta kétségbeesetten. Kozóné mosolyogva nézett rá.
  - Töröld meg a homlokod. Ne izgulj, mind így kezdtünk! Na gyere! - Megmutatta, hogyan kell a vetélőbe a fonalat befűzni. Ez kissé megnyugtatta Pirit, és felszabadultabb lett.
  Csak az a nagy zaj ne lenne!
  Megpróbálni, még egyszer megpróbálni! - óvatoskodva, figyelő szemmel nézett a fonalkötegre.
  Sikerült... Még egyet, sikerült... Kozónéhoz vitte, aki nevetve mondta előre: - Megmondtam, nem? - Meghúzta a csomót, az állta a feszítést. Piri boldogan törölgette nedves ujjait.
  Feljött a Nap. A tetőablakon belövellő  fény  vakítva párhuzamosította az eddig egybefüggőnek látszó láncfonalakat.
  Piri a rétre gondolt, a fák csendjére, a csendre, amely annyira elhagyta.
  Elszökött az idő. Sokasodtak az emberek, gyorsult a mozgás, és végre a műszak letelt.
  A zsúfolt buszon viccelődés, kacarászás, de Piri nem tudott felocsudni. Feje zúgott és rosszabb volt, min bent az üzemben.
  Amikor a kiskaput kinyitotta, egyetlen vágya volt, hogy ne kérdezzenek semmit. Az ajtó még ki sem nyílt, máris repült felé a kérdés.
  - Piri, milyen volt?
  Valamit kellene válaszolni, érezte, de felszakadt benne a zaj. A szokatlan szavak, a sok idegen ember, az éhség, és lerogyott a díványra. Sírt, - Nem bírom -, sírt míg el nem nyomta az álom.
  Szörnyű éhes volt, amikor felébredt. Idegesen nézett körül. Az órán hat óra. Úristen!
  Délután volt, elárulta a fák árnyéka, a zizegő, szitáló csend. Aludttejet ivott és kiment a mezőre.
  - A hajamat én is levágatom, mint az előttem dolgozó lányé, és olyan táskát veszek, olyan kicsit, divatosat...- tolakodtak a gondolatai.
  A rét megtelt fonalakkal és a késő délutáni nap kiolvasztotta a virágok illatát. Letépett két fűszálat, négy mozdulat, és takácscsomóval láncolta össze. Újakat tépett, csomózta egyre vidámabban.
  - Vetélő, cséve, láncfonal? - mondta hangosan és megjelent előtte képük, és ekkor tudta, a többi nevét is megtanulja napról napra.
  A napfény-nyalábban fürdő vákony fonalakra gondolt, a vetélő cikázására, és táncolni kezdett a réten, lengetve a hosszúra összekötözött, csomózott fűszálakat.

  Megjelent: Textilmunkás 1969 decemberi számában.

.
 

Dátum: 
1969