Friss tartalom

csuk.ferenc
csuk.ferenc
csuk.ferenc
csuk.ferenc
csuk.ferenc

Bejelentkezés

2018

Az ősrobbanásból a spermányi föld
az úr méhében fogant és kering.
Testvéri vonzásban rója a kört,
s felhőktől takartan életre int.

Fenntartója lettél te is - szülés.
A világ mércéjével mért elvesző,
de ígért földi hittel mérhető
remény, jövő és beteljesülés.

Kondenzcsík

Apró fénytestét elcsente az ég,
nem figyel rá a legyet kapkodó
fecske, s a fecskét kiszemelt vércse.
A zúgást követő fényfolyó
tágul, foszlik, rohan a messzeségbe,
s mintha múltam hamvait szórná
a kéklő megsemmisülésbe.

Temetés

Szakad az eső, fájdalom zuhog.
A haranghang dörgésbe ájul.
Uram, egy fiad temetik, csurom
sár fogadja.
Utolsó földi útja zárul.

Vagy ősbűnt vált Ő is? Hívő sereg
jajdul: mért sújtod így imádód?
Vagy mind vezekel, ki a jó része lett?
Megváltani
küldöd, ki e földön is áldott?!

Életem

Örök küzdelem volt, vád önmagamra,
ha nem tettem, mire az élet tanított.
Apró sebekre a gyógyszer kivárás,
nedve csordogált, de meggyógyított.

Heget hordok lábamon, kezemen;
gyerekes rohanás, esés helyei.
A nagyokat szívem hordja, takart
ereklyék. Mellem védelmezi.

Jön a fény, húzódok árnyék alá.
Jön a halál. A fény a gyertya lángja,
elfáradt, kicsinyes pislákolás,
sötétben verdes csillag-napvilágra.

Áldozat

Elperelem az ítélkezést.
Élve halsz, dalban néma.
rács zár, de nem tudod miért
vettek célba.

Szétvert tisztességed példakép,
jussa az őszinteségnek.
A törvény melletted kutyul
s neki téved.

Majd lesz ítélet. Felmentenek!?
Sírhatsz a hangrobbanásra.
A gép elszáll, marad a füst
illanása.

Nem fél a karaktergyilkos,
védett minden megmozdulása.
Nem hernyó! vedlik gyönyörű
lepkenászra.

Félemlítenek, ne legyél látnok.
Hazuggá gyúrnák bátor agyad;
hiszed, hogy nem istenátok
mi rád tapad.

Érző jelekkel

Érző jelekkel sugárzó szemed
regél, nappal vagy éj kísérheti.
Gondolatok szárnycsapása cseveg,
hálót fon, nincs menekvés, rám veti.

Kéve, kepe, kazal kalászai
nem festenek ősi képeket.
Letarol mindent a kor. Lesz aki
a nyári tájba elindul veled?

Tartsd meg szíved kamráiban a vér
lüktető, őrző belső örömét,
és ne hidd, életem semmit sem ér,
ha sárgulni jajdul, az őszi rét.

A sok apró jel ere elvezet
széppé érni őrzött emlékedet.

A Hold

Miért szereti a Föld a Holdat,
mert vonzása hat az óceánra,
csak egyik felét mutatja s fogyhat,
telhet, fényt s sötétet szimulálva?

Megszökhetne, másik féltekéjét
felkínálva az aranyló Napnak.
Csillag lenne, rejtve özvegységét
beöltözne földi Hold-tavasznak.

Ember, növény, állat útra kelne,
az ismeretlen hatalmasodna,
s Hold-szeretet kőzet-szíve telne.

De a kerti pad porrá aszalódna,
nem pótolná itt többé semmi sem,
ha elfogyna a földi szerelem.

Az én szerelmem

Az én szerelmem nem az enyém.
Ajkadra tűztem meghittségét,
gondtalan osztottam kellemét,
A vágy szikrái szemgödrödben
óvják a gyengédség igényét.

Az én szerelmem már a tiéd.
Érintésem a Nap szárítása;
égető fénysáv, szikra helye,
újra izzó parázson járva
hamuvá válik virágzása.

Az én szerelmem már a tiéd,
benned nyílhat, nálad a helye.
Az én szerelmem nem az enyém.
nélküled nem is létezhetne.

Nagybetűkkel

Harsogják döngölt nagybetűkkel,
mit adnak-kapok s nekem mi a jó.
Ráérzek a mellkasomra, zihál,
szívverésem remegés; riadó!

Dölyfös szólamok kereszttűzében
koldul százezrek eltűrt nyomora.
Ereit kitöltik a betáplált
szólamok; vérnek alig van nyoma.

Szegény szegény! Hibát vétesz vele,
ha nem lesz tiéd a koldus teje.
A gazdagot kerüld, hiányzik nála
minden forint, mi téged illetne.

És tolvaj leszel ha tőle csípsz el,
téged leteperten rendőr visz el.

Rémület

Konokul lógatja a fejét
a napraforgótábla tömörült
sorfala. Haragoszöld.
Nem fordul a Nap felé.
Sárga sziromhaja kihullt.
Ráncos barna lesz,
szemei feketék. Tömör s zörög.
Majd jön a gép,
s a megadó fejeken,
mint rég, tüntetők felett
a kardlapok, fejeket metszenek.

Az éj Nagy Imre szobránál

Az éj lopakodó csendjében,
bűnöző időben indul a had.
Az éj leple néma, súlytalan.
Napfényben skandál a népharag.

Surran a lopakodó erőgép;
Az átok hajnal gyorsan jön el.
A tankok is ötvenhatban
az éj leplében jöttek el

"Ma hajnalban a szovjet csapatok...!"
Jajdult a Kossuth-rádió,
s Nagy Imre nem lett megalkuvó,
nem félemlítette meg a bitó.

Tűnő évtizedek alatt Soros
pénzén tanultak a fiúk.
S eljött az idő. A megtagadás
lett a rendszerváltó kiút!

Nagy Imre tetemén himnuszt dörgött
a megváltó agyú hiú legény.
Nem tudta, mindent tagadni fog:
haver a gazdag, hulljon a szegény.

Igazgyöngy reménnyel

Rastogó szívizmok monoton
kopogása akad, ütemet
téveszt, ha balsorsom okolom.
Hallom a semmit, kihagyott jelet,
a magány vérszegénységét.

A csend a tenger mélye, sötét.
tele felfedezetlen lénnyel.
búvár lélegzettel önként
merülök igazgyöngy reménnyel.
visszatérni lesz-e levegőm?

Itt elnyom a fullasztó önzés.
Akrobata testek löknek fel,
Minden szem ókori lőrés,
minden szem vadászó őselem,
taposó igazgyöngy reménnyel.

Örökös emlék

Sok-sok arc ködleple
mélyén feledésbe hull:
mellén sárga csillag,
még utolsó hírt ad
krematóriumból.

Nem sárga csillagok
pásztázzák az eget:
arabok, feketék,
új soros nemzedék,
s égig érő határ...

Valakit okozni kell,
valaki okozni tud,
rábukik kézcsókra,
gerjeszt koldusbotja
új mellre csillagot.

Szárad a lelkem

Kever a szél, zuhog a fény.
Felhők leple árnyékot fest;
fekete dől a kék égből,
a fehér szürke lét ereszt.

Száraz a föld, a friss csírák
elfulladnak a földveremben.
Szomjazom. Szárad a lelkem
a végső küzdelemben.

A padnál

Behunyt szemmel nézem,
ott ülsz, érzem
egy fáradt könny készül,
s magába zár végül
láttatni szüntelen,
hogy értem vagy jelen.

A fényedtől árnyék vagyok

Bennem élsz, de nem velem,
mellettem, de nem nekem.

Vak érzések tapintanak
hogy lássalak és halljalak.
A hangod újraéleszt.

A fényedtől árnyék vagyok,
de mint éjben a csillagok,
nálad keresek menedéket.

Szép a parázs, rózsa a tűz

Hangutánzó szó lehetnél,
de mindent elcsengtek rólad.
A megfáradt szó mit sem ér.
nem zengi el nekem, hogy vagy.

Minden részed zarándokút,
ujjaim hagytak rajt nyomot.
Az időt mérték, szomorút:
élni nem leltek új okot.

Izzó parázson kapkodom
csupasz talpam, a fájdalom
egész testemen átoson.

Szép a parázs, rózsa a tűz,
perzsel a nyár, árnyékba űz.
Ég a testem, lelkem még küzd.

Mi dajkáljuk

Akit az Isten nem szeret,
szóval tart, panasza ítél,
vigaszt vár, dúlja lelkemet,
s érzi, mindez semmit sem ér.

Foszló mosolygások között
úgy teszek, színlelem magam,
mi ketten, két boldogtalan,
kit szeretet nem ötvözött.

Keresd, van, tudja, rád talál,
kinyitja szívbillentyűdet
és tovább lép még a halál.

Ittlétünk, hidd el, nem volt üres:
bennünk van, és részünk Isten,
mert dajkáljuk örök hitben.

Mai álmok

Összetorlódnak az álmok
az éjszakában.
A nappal eltussolt szavak
tett-viharában
tudat alatt felbomlanak,
veszekszem és hadonászok.

Ébrenlétben szemmel verő
ront rám, tettleges.
Megvédeném becsületem,
de bármily heves
a karom, el nem érhetem:
nincs lény ott, csak a levegő.

Kaszát élező, dohogó
kalapács-szívem
zaja a sötétbe veszik.
Ujjam véresen
fáj és nem alszom reggelig,
belém fagy a biztató szó.

Köd ül

Köd ül a tájra.
Az elfojtott színek
kísértő magánya
múlást integet.

Belülről érzem,
gyönyörű őszi táj
szenved a réten:
trónfosztott király.

Emlékár zokog
behunyt pillám alatt,
ne adjak okot,
bántó szavakat

mérgezni a telet,
mert ő nyer csatát:
a színek felett
a jövőmbe lát.