Elapad

Elapad az ér. Nem fokoz
csermelyt, hűs vizű patakot.
Belső tartalék nem motoz,
ösztönöz cseppre-csepp habot.

Kerül a madár, vele a dal,
a parti fák suttogó sora,
a szakadó partoldal,
s nem rak talajt máshova.

Üres a napszítta meder.
A kavicsok fény-bársonya
takartan feledve hever.
Friss életnek nincs nyoma.

Ó, hol lesz a széles folyó,
a rohanás, a nyugalom?
Kínban lassan apad a tó,
a csobbanás, a halvagyon.

Előre érzem, mint reped
a föld, szétszikkad a hínár,
ha nem törnek át új erek,
agyagból nem lesz újra sár,

mely rejti, őrzi a vizet
és tölti, tölti a reményt;
újra éleszti, amiket
elnyelt és zöldít veteményt.

Az ér, a meder és ami
a száraz szint alatt ered;
felzúg majd tükröt tartani,
megkönnyeztetni az eget.