Esik

Bodzák eső-ázott zöldjében fehér
pamacsú virág feszül.
Fák sárgás-barna kérge
akácok lombját tűzdeli,
mint oszlopok a boltozatot.
Az ájult föld kérődzik
és madárijesztők tárt karján
hálát keresztel a nyár elé.
Dzsekim kékje elmélyül.
Tócsák pulzálnak a kerekek
nyírása alatt.
Esernyők alá rejtett tömeg
szogalom szilárd szusszal
kaptat a megélhetés kebelére.

Szemetel, csepereg,
ömlik, zuhog, szakad...
Egy lány a szandált is levéve
a vágy dimenzióiba libeg.
Lenge ruhája rátapad,
feloldódnak az önző hajlatok.
Micsoda nyár! Ess eső, ess!
Esrnyőt adnék.
Kacag a lány:"Hát nem látja!?"

Látom, értem kedves!
Neked a ma, nekem ez a múlt
hatvan felett.