Félek

Zúdítottad a szépséget,
mi megfoghatatlan,
mi érinthető, mi ámulatba ejtett,
könnyet csilingelt,
árasztotta a virág, a tél,
a formák, arcok, szeretet.
A tenger mélyén, az ég kékjén
lubickolt szívem felé.
Két kézzel, szemmel, gondolattal
karoltam örökkévalóságra.
Élni nevelt, elfogadni szabályait,
mert hit edzette, hit, hit, hit.

Agyamba loptad a fájdalmat;
megingatót, csípőset, égetőt.
Néha a terhe széttépte akaratom,
ízekre szedte arcom indulatát.
Sátáni rosszra tuszkolt,
bántani, sérteni, marni másokat.
Irigység álarcát korbácsolta,
feltépte hitem erejét,
kivéreztetett szóval, tettel,
bár tudtam, édes mézmáza
mögött gonoszság duhajkodik.

A szépet, jót, nem mint könyöradományt,
de szétosztottam. Emlékei közt élek,
gyámkodva tékozló gazdagságomon.
A fájdalom hegeit emésztve élek;
égessen, szűköltessen magányomban.

Félek, nem oszthatok örökítő szépet...
A fájdalom kiszökik erőmből
megsemmisíthetetlenül,
amit megtehetnék még, nem teljesül;
elfogynak az évek,
félek.