Hólepel

Szundít, elaludt az almafa.
A jeges szél nem talál rajt' fogást.
Mint szitáról a liszt, hull a hó,
hallgatja a harkálykopácsolást.

Cinke, veréb, rigó szorgosan
száll, repdes sűrűn az etetőre.
Hull, hull a fehér apró pihe,
dunyhát fest ágra, téglára, kőre.

A takaró alatt elnyugvó
szemét, óság talál búvóhelyet.
Háborítatlan, nem látható,
szinte szép a hepehupás terep.

Bennem a régi kép megőrzi
mégis az eltakart jelenetet.
Ha olvadni fog, előbukkan,
s hiába sírja vissza a telet.