A konyhában

A kályha hője vájja hátamat.
Mitikus csendje pörgeti
imamalomként forgó agyamat.
Valami fojtót rejt. De mi?

Balladát recsegtet a körtefa
törzséből szerkesztett bútor.
Nincs szú vagy szúnyog, nem köt legenda
s nem kábít jó asztali-bor.

Az éj süket árnyai megszegik
a figyelem pilléreit,
gyász-szurdok hallgatag mélye merít
zuhanást: réme verdes itt.

Atomjaiba süllyedve hever
szanaszét a felismerés.
Bármerre nézek, bölcs értelmet nyer
a múltból vedlő kiismerés.

Sír, ki egykor életében nevetett.
Fekete könnyei haragot
riszálnak, szemhéjuk kék képkeret,
benne békétlen hamvadok.

Kacag, akit babonás irgalom
vezérelt még idő előtt
a sírba, és ma is torz sikolya
fetreng, úgy gyűjtöget erőt.

Mázsál az éj. Üres, álomtalan.
Biróm, tűröm; öklös vonó
vagyok, nagybőgő-testem hasztalan
riog: dallamot nem hozó.

Szívem terhei üldöztek ide
álmot tagadni, pizsamás
meztelenség éjűző ingere
koloncos,tapadós, ragyás.

A barna korsó tejet altató
telt hasát meresztgeti rám.
Gyógyszerem toporog: vérre ható,
végre végképp elhagyhatnám!

Az elnyelő éj kiforgat, mered,
dülledt árnyai bokrosak.
Neonlámpafény ernyőbe terelt
sugara vetít arcokat.

Figyel a pohár, a széken az ing.
Nyugtuk zavaró, mért vagyok
pihenést váró? Agyam óva int,
reggelig még jót alhatok.

Csodára várok? Jelenéseket,
hangokat, fényt, idézetet?
Versek patadübörgését, jelet,
széttépni az éji eget?

Bevallhatom,de nem engedem
szelídülni az énemet.
Romjaiban nőtt szívem felszegem,
ámítom, hiszem, ő szeret...

Jöjj napvilág, romok hatán ölelj!
Tépd fel a vak ablakokat,
sárga pillangó szárnyán jöjj el,
surranva érintsd a falat.

A kályhacsempe marja hátamat.
Imamalom-forgó agyam
a kihűlt lakásban körbe matat;
meleg csak a szívemben van:

sakál rágja dobogását, nyüszít,
hajtja a falánk keselyűt.
Dögevő álom dől és kiürít,
a csillagrét penget hegedűt.

Mitikus csend hasítja az időt.
Zugaiból képek sora
összeölti vállad, veséd, tüdőd:
testből ne légy álom soha!

Felkap a remény és táncol az éj.
Ropjuk, jön minden ismerős.
Halántékról csorog szenvedély;
nincs korhatár, mindenki ős.

Vemhes vétkem elvetélem: hiszek!
Újra jár az óra, csörög.
Éber álom koronája illet,
ahogy élsz Ég és föld között.

Adok hűséget: mentett, maradék,
megtépett, megkarcolt tükör.
Mögötte küzdök; lásd, szakad az ég,
beborít, áld, üdvözöl.

Gyönyörű vagy reggel; másnap jön el.
A konyha új arca tarol.
Te őriztél? lelkem érted szökell,
örökre szívedbe karol.

Rakom a tüzet. A kályha meleg.
A mitikus csend elalél.
Kint hóharmatot bont a kikelet,
itt; oszlik a szurdoknyi mély.

.