1995

  Mérce

Koponyám ketrece hétrét szakad.
Szabad a gondolat, szállhat, jövőt
reptethet hittel, vagy csonka marad
a vad vágy, az örök üldözött.

Zihál bennem a gyötrő indulat,
s mulat az uralkodj! rémes parancsa.
Hatalma egyszer csend, máskor az urat
játszó baromság, gőg fenséges arca.

A fák mögül, a táj szélétől messze
elveszve, üveghegy vagy gyár lidérce,
mérge, meséje. Anyám int a csendre.

Elmosódó arcvonásait agyam
tartja, őrzi és szívemben mérce,
hogy miért nevelt ő emberségre!