Jelenlegi hely
Megőrzött tisztesség.
Az együllét által keltett félelem tüneteit kezdetben nem fogta fel. Ingerlékenysége csúcspontján a félelemérzete hirtelen csapott rá. Egy éve él egyedül. Lányai távolra kerültek, férje elhagyta. Lányai néha meglátogatják. Időnként ő is elutazott a fiú unokáját dédelgetni, de sokáig nem tudott távol maradni. Ez a ház vonzotta, az ismerős utcák, zajok, a lakók, akikhez kötődött. Itt szülte anyja e világra, itt élte eddigi életét és nem vágyott a változtatásra. Most mégis menekülve hagyta ott a lakást. Érezte a benne settenkedő kettőssége veszélyét. Hosszú sétákba kezdett. Ezek céltalansága nyugalmat szugerált feszült idegrendszerébe. Felfedezte újra a várost és lassan - bár nem vallotta be önmagának,- látni akarta azt a férfit, aki annyira szerette valamikor, és akihez ő is vonzódott, de nem engedett az érzelmeinek; a tisztességet választotta.
Tudta hol lakott egykor. Elindult. Rettentően zavarban érezte magát az utcán, és hazatérve szinte megkönnyebbült, amiért nem találkozott vele.Találkozni? Egyáltalán él-e még? Talán két évtizede, hogy nem látta. Néhány évig még hallott róla híreket, később azt sem. Másnap és a következő napokon már visszatért a biztonságérzete, nyugodtan sétált az esti szürkületben. Erősnek érezte magát, amiért megtette ezt az utat. Önmagának tartozott ezzel. Találkozni akart? Nem biztos, de jó volt visszagondolni az emlékekre. A séták után nem érezte a lakás magányának félelemkeltését.
Nem írtam volna le az eddigi történetet, ha egy napon, amikor már nem is az eredeti elhatározással sétált, létre nem jön a találkozás. Nem nézett rá, a lábak mozdulata árulta el, hogy valaki megáll, szaggatott feléfordulása bizonytalanságot lüktet, megállítja őt is, lassan visszafordítja, felemeli a fejét, kierőszakolja a tekintetek visszavonhatatlan egymásra találását, és a kétkedés utolsó hullámát is lecsillapítva, elönti arcát a pirosság. Ez a pirosság árulta el, hogy a véletlen alapja a készakarva volt!
Ránézett. tudta ezt az arcot kereste, de a régi vonásokkal, a rásütődő rajongással, a felfaló szemekkel, az odaadás önzetlenségével, feszélyeivel és tehetetlenségével:
"Istenem, sohasem volt szép ember, de most talán csúnya is!" - futott át az agyán a visszatükröződés.
Most is úgy lopva közeledett egymáshoz a kezük, mint amikor tartani kellett a lebukástól. Most is csak apró, gyors szorítás volt az érintés, mintha az utcán járók a mozdulatokból akarnák kilesni és világgá kürtölni a hírt: a szertője lett.
Miért nem hívta egy étterembe vagy cukrászdába? Mit tud róla? Hogyan él? Arca csontosabbnak hatott, alig volt haja, az orra mintha megnőtt volna. Ment gépiesen Sándorral, követte és aig-alig mert ránézni. Mikorra felocsúdott, ott állt a férfi lakásában, kabátja könnyedén lebbent le a testéről, és érezte a simogató ujjakat, ahogy a kabáttal együtt végigszaladnak a vállán.
Leült a felkínált székre és feszélyezetten várt, mi történik. A férfi egy kistányéron két képviselőfánkot hozott. Megállt előtte, tíz ujja fölött remegett, tornyosult a sütemény. Megbűvölten nézte a kínálásra szánt kedvenc falatait, aztán bohókásan nyújtotta az asszony elé.
- Nézd, hogy feszülnek, magasodnak! Így láttam mindig a melleidet.
Az asszony nyakán piros foltok keletkeztek. Önkéntelenül begombolta pulóvere felső gombjait. A kimaradt évek gátakat emeltek. Előbb le kell bontani. Mit gondol Sándor?
- Észre vehetnéd, hogy húsz év tünt el azóta! Ne légy bohém! Már semmi sem a régi! - mondta szemrehányóan.
A férfi megbűvolten nézte a két domború képviselőfánk fölött az asszony zöld szemeit. Annyira beszélni akart, de képtelen volt a gondolatait okosan megfogalmazni.
- Mondj valamit magadról! Mi történt veled? Hová lettél? Tedd le ezt, - mutatott a tányérra - és gyere beszélgessünk!
Valójában meg sem nézte igazán az asszonyt. Róza jó ötven éves asszony volt Arcán a fiatalkori szépsége még tartotta vonalait Tartása kissé megtört. Felesleges súlyt nem szedett magára. Haját rövidebbre nyiratta. Ruhája fiatalította. Hát igen, most is szemre való nő volt. Mintha a hangja sokat mélyült volna!
- Látod, - mondta a férfi, de nem mozdult, - ez az, amit sohasem tudtunk. Soha nem beszélgettük kl magunkat. Féltél magadról bármit is kifecsegni.
Rózsa a fejét tekerte, mintha tiltakozna a mondat ellen. Vékony ujjait a tányér felé nyujtotta, de meggondolva, mégis visszahúzta.
- Hiszen őszinte voltam hozzád! - mondta a férfi szemébe nézve.
- A szemeid. Azok árulták el, hogy amikor elutasítottál, nem a tudatod, csak az akaratod volt. Csak a szemeid tartották a reményt.
- Sándor! Sanyi, nem tegnap mentél el, nem lehet ott folytatni, ahol megszakadt!
- Megint hallgassak? Azt akarod? Letisztultak bennem az érzelmek, rendeződtek a cselekmények. Tudom mit beszélek. E pillanatban itt a nyelvemen tolong a szóba szelidült fájdalom. Nem mondhattam el senkinek. Te vagy az utolsó alkalom, hogy megszabaduljak tőle.
- Ne akard kivetni magadból! Mi az, hogy az utolsó alkalom, Mire célzol ezzel?
Sándor letette a tányért és Rózsa elé térdelt. Rózsa úgy nyúlt feléje, mintha az unokáját akarná felemelni, magához ölelni:
- Ne legyél gyerek! Gyere, ülj ide! Nem való ez!
Sándor az asszony ölébe hajtotta az arcát, két kezével átfogta a derekát. Rózsa egy darabig a levegőben tartotta a kezeit.
- Sándor! - kérlelte a férfit. Keze óvatosan simogatni kezdte az ölében nyugvó tar fejet. Végül két tenyerébe fogta az arcot és felemelte. Lehajolt, homlokát a férfiéhez érintette. - Volt, hogy eszedbe jutottam? -kérdezte halkan. Annyi lágyság, kérés, szeretet volt a hangsúlyban, amit a férfi hirtelen nem érzett meg.
Sándor nem szólt, visszatúrta arcát az asszony ölébe.
- A feleséged? - kérdezte félénken. Meg kellett kérdeznie, úgy érezte.
Sándor a fejét rázta. - Nincs már! - mondta nyugodtan. - Végig együtt voltunk. A gyerekeket sűrűn látom. A fiam nem messze lakik.
- Én is így élek, de a lányaim messzebb mentek férjhez.
- Szépek, mint te? - Kedveskedni akart a bókkal.
- Három unokám van. - mondta az asszony.
- Megelőztünk, négy van! - büszkélkedett Sándor.-
- De még megelőzhetünk! - tréfálkozott az asszony és felemelte Sándor fejét.
Sándor arcán látszott, valami fontosat akar mondani. Az asszony intett a fejével: Na, ki vele!
- Rózsa, amikor megszerettelek, azt gondoltam titkon, lesz közös gyermekünk.
- Sohasem mondtad! - Nem látszott meglepetés, sem az arcán vagy a hangjában
- Eljutottunk odáig, hogy kimondhassam? Egy-egy elkapott tekintetet dobtál felém. Rettegtél, ha egy percre kettesben maradtunk. Mintha a munkával összefüggő szöveg hanghordozásában is árulkodó jeleket fedeztél vona fel, illetve felfedethettek volna a munkatársaid. Ma sem tudom, igazat mondtál-e a faggatásaimra?.
- Nem akartál hinni! Ez meglep. Nem volt egyszerű helyzet. Kinek hittek volna, ha kitudódik?
- Amiket évekig tettem, az mi volt - kérdezte kissé háborogva Sándor. - Egyszer, legalább egyszer lettél volna az enyém, a hitem visszaadásáért, a meggyőzésért legalább! - Azonnal felismerte, ezt nem kellet volna kimondania. - Jaj nem így gondoltam. Az utolsó két szó hülyeség.- Ideges lett, félt, hogy rózsa megharagszik.
- Itt vagyok. Hetek óta erre jártam. - mondta Rózsa, mintha nem hallotta volna a meggyőzésért lagalább kifejezést. - Nem tudtam, de éreztem egyszer bebizonyítom, a szavaim nem félrevezettek!
- Most?! Hát mit képzelsz! - Elvesztette önuralmát. - És az aki voltál, akiért mindent odadobtam volna, azt a testet, azt a szerelmet másra pazaroltad!
- A férjem volt! - mondta, mintha bocsánatot kért volna, olyan hangsúllyal.
- Másra... másra, másra! - kiabálta kétségbeesetten. - Én nem kaptam belőle semmit, semmit, semmit, de semmit! A tenyerébe fogta arcát és felugrott, effordult.
Rózsa asszony is felállt. Sándor megfogta a kezét, hogy ne mehessen el.
- Ne hagyj itt! - Remegett az egész teste. Dühös volt önmagára.
- Miért gondoltam, hogy lehiggadtál már?- Kérdezte Rózsa, de hangjával nem vádolt.
- Ülj vissza! - kérlelte az asszonyt. - Ha kell, tessék, veszekedjük ki magunkat. Dehogy veszekedjünk! - helyesbített. - Nem szokásom, - magyarázkodott. - A míg beértünk a lakásba, elöntötte agyam a múlt minden ki nem mondott szenvedése. Azt kérdem, mit vétettem, hogy úgy bántál velem?
- Ezt kérdezed, Sándor? Nem te léptél le szinte örökre, amíg én kórházban voltam? - Sándor arcába nézett, egy kicsit várt. - Hová lettél?
- Rettentően féltettelek, amíg a kórházban feküdtél. Akkor, akkor az enyém voltál. láttam örültél, amikor meglátogattalak. Hiába titkoltad az érzelmeid, megéreztem.
- Miért léptél le, ha ezt érezted, Hová lettél, miért mentél el? Miért nem jelentkeztél soha?
Sándor Rózsához hajolt, hogy megcsókolja, de Rózsa elfordította a fejét:
- Nem találunk egymásra soha? - kérdezte békülékenyen.
- Örök türelmetlenség tombolt benned
- Rózsa, nem érted! A virág az illattal teljes...
- De lírai lettél! Mondd ki, megöregedtem. De te is, hamár ott tartunk. Mi csak veszekedni tudtunk volna. Rettentő, bántó a féltékenység! Ha akkor vársz, rég...
- Ne áltass! - vágott Rózsa szavaiba Sándor. - Ugyan itt lennénk. Lennénk a fenéket! Amikor a kórházból kijöttél, mit gondolsz, mi változott volna, Együtt maradás? Napok alatt visszaállt volna a régi helyzet, nekem a plátói...
- Asszony voltam, kisgyerekkel. - Összevonta szemöldökét. - Tisztességes akartam maradni. Nem fogod fel, mit jelentett a tisztesség nekem. Örültem a lányomnak, és nem csak a világ, a magam szemébe is tisztességet akartam.
Sándor most már mindent ki akart beszélni önmagából. Súlyokat dobált le a válláról a karjaiból, úgy érezte.
- Felfogtad mi az, szeretlek és tudom, hogy más férfi ölel!?
- Ugyanezt gondolhattam volna én is. - vádaskodott Rózsa.
- Gondolhattad volna, de nem tetted! Nem akartam elpusztítani magam, elmenekültem, hogy megőrizhesselek, vagy az idő megold mindent. A milyennek megalkottalak magamnak, azt dédelgettem. Megnősültem, éltem a munkámnak, a családomnak, de íztelen volt minden.
- A legjobban szükségem lett volna rád a kórházból kijövet...
- Megváltozott volna minden, ha maradok, - A fejét rázta hitetlenül. - Az enyém lettél volna?
- Sándor, csak ebből áll a világ? Ne téveszd össze a szerelmet a matematikával. Ez nem olyan, csak akkor hiszem el, ha bizonyítod is?
Nézte álmai asszonyát, aki az ölébe hullhatna. Akit épp olyan szépnek kezd látni, olyan vonzónak, kívánatosnak, mint egykor. Még nem olyan idős, hogy ne képzeljen el egy boldogabb nyugdíjat kedvese oldalán, ahol már nem a test, hanem a benne őrzött lélek lesz a döntő.
- Megmerevedett bennem a matematika. Megátalkodott őrült vagyok. - Lehuppant a karosszékbe és tétován nézte álló bálványát, a tabut. bár többször is elképzelte, valahol talán összefutnak, de megmozdítani már nem tudja az idegrendszerét. Rosszul ítélta meg önmagát. Szíve rettentő ütemben kalapált.
- Gyere, ülj ide, nyugtass meg! - kérlelte az asszonyt.
- Most elmegyek, - mondta. Az esze marasztalta volna, de határozottnak akart mutatkozni. - Holnap nem, de szombaton délután várlak. Nálam. Jöhetsz délelőtt is. Amikor akarsz, csak gyere! Addig mindketten gondolkodhatunk, megnyugszunk.
- Ne menj el! Maradj itt velem! - kérlelte majdnem könyörögve. - Adj hitelt a reménynek!
- Elmegyek, jó! - Intett a szemével, mintha most is azzal kellene jelezni az összetartozást.
- Ha elmész, érzem, nem jössz vissza hozzám.
- Először neked kell, és nem vissza, hanem el, hozzám. - mondta az asszony és a kabátja után nyúlt.
- Maradj, hadd mondjak el mindent, ami belém fészkelt.
- Megyek, - mondta Rózsa határozottan és a kabátját húzta.
- Látod, senki nem zavarna most, de mégis elmész
- Meglátjuk, ki tartja be ezek után a szavát! - mondta Rózsa és egy leheletnyi puszit nyomott a férfi arcára.
Rózsa pénteken már alig bírt magával. Munkatársai észrevették ezt és egész nap szekálták. Jóleső csipkelődésnek érezte a megjegyzéseket. Szombaton korán kelt, mert ahogy ő Sándort ismerte, képes lesz már reggel beállítani. A Nap, ahogy észrevétlenül megjelent és végigkúszott az égen, úgy el is tűnt. Sándor azonban nem jött. Az elkövetkező napokon sem kereste telefonon és személyesen sem.
Rózsa az ablak függönye mögött állt. El-el mozdult és megértette, nem véletlenűl tűnt el az életéből húsz évvel ezelőtt. Nem bántotta, hogy így történt, mert ha enged a kísértésnek, akkor is ugyan ez a vége.
Egy hét múlva az örök bohém Somos, mint már sokszor, most is randit kért, menjen vele színházba. Rózsa először mondott igent.
- A színház előtt találkozhatunk, ha úgy jó! - mondta Rózsa.
- Kitartóan várlak, mint a köztéri szobrok, meglátod, - mondta Somos.- De tudod mit? Igaz, rossz bevezetőnek, de gyere el velem délután temetésre. - Rózsa csodálkozott. - Hülye ötlet? Igazad van! - szabadkozott.
- Temetésre? Ismerősöd?
- Persze. Egy hete találta meg a lakásában a fia. Te is ismerted. Az öreg Tallos Sándor, aki vagy húsz éve itt dolgozott. Téged csípett is az öreg. Na ne sápadj, csak viccből mondtam... Meg ne sértődj! Rózsa kérlek... Rózsa!
Még sikerült elkapnia, hogy ne zuhanjon a járólapokra.