Nem árultad el

Tudom, nem vagy, nem várod jöttömet,
de nem tudod hányszor szólítalak,
a széktámlára nézek és követ
a tekintetem, az elakadt szavak.

Bejövök a kertből s míg lépteim
elérik a megkopott küszöböt,
beszámolok mi terem odakinn.
Idebent a csalóka csend döcög.

Elvittél mindent s hagytad a magányt,
de aranyfonálon láthatatlan
élsz némán. Ígéreted engem bánt;
mert nem védhettelek meg a bajban.

Néhány évet velem élsz még? Velem?!
a testi fájdalom úgy bírható!...
-mondtad és elnyelt az út, végtelen...

Elnyelt a kórház, a vak félelem,
s nem árultad el, élni lenne jó!