Jelenlegi hely
Nem vagy itt, de a pillanat elég,
hogy megszemélyesítselek.
Csillan szemedből az igyekezet,
feloldja testem idegrendszerét.
Millió apró fény központja gyúl,
összehoz, mellém elegyít.
Hallom a hangod rezzenéseit,
látomásom testeddé alakul.
Ha szemem összezár, mögéje állsz,
szemhéjam szobád négy fala,
az érintés égi folyamata,
feloldozás, töretlen vágy, varázs.
Nem vagy itt, élem, hordom a neved,
megtestesít, együtt legyek veled.
Itt vagy? Hallgat a lehulló levél,
hallgat a süppesztő moha,
a domboldal sárguló fasora,
s a fészkek hangját elnyelve a szél.
Jaj, jön az ősz! Színpompás magány,
a távolság homályai,
kopár mezők, tar fák agancsai,
a gigászi, merengő talány.
Itt vagy! Jel nélküli szerep, segély,
mozdulatnak szülő helye,
akarat óhaja, vágy perselye,
szertartás, már-már örök szenvedély.
Őrzöm, táplálom: a szívembe vér,
testem minden kis zugába elér.
Mosdat a harmat, ragyogást becéz.
Fény selyme arcod pirosa.
Ajkad vermem, megértés otthona,
s zene, hallom küzdőn, bármerre mész.
Ujjaid közül kihull a kezem;
érintés szikrája feszül,
de áthúzó íve mellemre ül,
érezzem: bűntelen, veszélytelen.
Rám omló pillád barna függönyén
a jóságod érv fókusza,
a távolság mérlegelő ura,
hogy vagy, és létezel e föld ölén...
Nem vagy itt? Itt vagy? Itt vagy, itt!
bennem őriz, újraéled a hit.