Jelenlegi hely
l. ének
Raimund Montecuccoli
A várkastély szélén, honnan az út kanyart
kanyarba öltve, a völgybe ereszkedve tart,
áll az olasz Raimund Montecuccoli.
A szőlőskert hosszú sorain zsugori
árnyék kapaszkodik, mintha attól félne,
a Schlössli kivetné, s a Rába medrébe
nyomná, fényt derítve rá, hol a törökök
áradás szerűen gyűlnek a fák között.
Áll, néz, végtelen tekintetébe simul
Pannónia földje, mit évszázada dúl
az oszmán sereg. Felégett falvak és házak,
vér, halál, fosztogatás, elfoglalt várak,
néptelen tájak, amerre török az úr,
de Szentgotthárdnál a hurok csak most zárul,
hogy elfoglalva azt, szabad útja legyen
Európa felé, s végre Bécs elessen.
A Rába-híd, a romtemplom és monostor
alatt tegnap még tűzfészek forrt. Komor
füst tört a lángokból. Gróf Waldeck friss hada
dragonyos ezreddel harcolt, fel akarta
tartani a törökök véres rohamát.
Battyány Németújvárról hozta lovas hadát.
Jött Nádasdy is több ezer hajdújával...
A visszavonuló török bosszújával
felégette Tótfalvát és Szakonyfalvát.
Aki nem menekült még a túlparton át,
kegyetlen halál volt része vagy szolgaság.
Jól látta a fővezér, fogy a lakosság;
Zrínyi magyarjai. Zrinyié, akiről
tudta, ha a török szolgaságból kitör,
nem kell neki monarchia s Habsburg Lipót.
Talpra áll s egyedül teremti meg a jót.
Áll, néz, szemben a templom és a monostor
romjai mellett álló új épületsor
körül a vizesárok és a vár fala...
A Rába öleli, a Lapincs alatta...
Egyesül a két folyó és zúdul tovább.
Jobb partján a törtető sereg nyomát
pattantyút vontató szekér, lovak, ökrök
tapossák, bontják, ontva por-ködöt.
Áll ő, a fegyveres erők tábornagya.
Lassan fordul Dél-Kelet felé. Arca
ráncait összeszorított két fogsora
merevvé fogja, de szemében mosolya
bujkál: hit pillére az, a gond oldó
akarata; felelősség, s nem vészt jósló.
Vesztett csaták tanulsága itt beérik:
Tüzérség, lovasság, gyalogság vitézlik.
Pikások, muskétások hatsoros rendje,
a folytonos tüzelés mesteri tette.
Gyalogság, lovasság, tüzérségi támasz
ideális létszám, s ferde hadrend a válasz.
Cseles mozgatással taktikát rejteni...
ez a vágy, most lehet, s meg kell teremteni.
Mély itt a Rába, gázló fent található:
két Szölnök között kelhet át lovas s a ló,
janicsár, fanatikus pogány és dzsidás.
A folyót kísérő dombról nem kívánt
ágyútűz, tudom öldököl, megkeserít,
de ez a terep! Ő támad, s véd a hit
minket, az Isten, a kereszténység.
Hát vesszen a pogány, e hitetlen népség!
Áll, nézi, árad, özönlik, tódul egyre
Köprili serege a völgybe, a hegyre.
Lovát kéri. Kaptat le a Schlössl oldalán.
Szabad föld! Túl, Tótfalván ezernyi oszmán
jön, megy, kaszál, kiáltoz, barmokat etet.
Jól tudja Montecuccoli: bármi lehet,
a Rába bal partjáért áldoz életet.
A jobb parton a török még bármit tehet.
Ügetve halad kíséretével és megáll
Nagyfalván, de vészt jósló jelet nem talál.
Hangyanép gyanánt mozog a török sereg.
Nincs nyoma, nem látszik innen rettenet.
Hadicsel!? Egy részük összpontosít, kever,
hogy később majd Szölnök alatt áttörni mer,
s rohamát a német birodalmi csapat
állja és segít oldalról a német had.
Addig a lovakat kell ellátni, holnap
meglátjuk, az Isten ege mire virrad.
II. ének.
Köprili Ahmed
Száll riadva szajkó, fajd, fácán, szarkahad.
Űzetett őz, szarvas kelepcébe szalad,
vaddisznó röffen, visít, malacát védi,
a törökre törve: agyara ahol éri
hasít, de túlerővel hat szabja tépi.
Táncoló, vigadó gyereksereg nézi.
Éhes népség nyeldes: gyomortöltő falat,
lobbanó nyárs, csorgó nyál hull percek alatt.
Éhes a janicsár, a szpáhi, s az állat.
Az akindzsik, aszabok, tatárok fáradt
serege portyázik, öncélúan tarol,
a környéken zsákmányol, fűvel abrakol.
Vagy hatvan-hetvenezer török áthatol
minden akadályon, hívén, hogy meglakol
a keresztény, s a török szultánnak vágyott
birodalma elnyeli a császárságot.
lV. Mehmed szultán kemény parancsát,
hogy támadjam meg a keresztények hadát,
apám, Mehmed nagyvezír is ellenezte:
öngyilkossági kisérlet Bécs eleste...
A magyar hon behódolt, bevettük szerte
a várait, de Bécs Európa veszte,
ellenünk fordítja összevont seregét,
s nem leli seregünk itt az örök helyét!
Választ a nagyvezír: a Rába sík tere,
a folyó-hurok, gázló vezette erre.
Bár mélyebb a víz, a lovaknak szügyig ér,
híd verhető, a sok fa védelmet ígér,
és a falu miatt nem látható a tér.
Túlparton leszünk, mire Raimund észre tér.
Felnyársalva seregét, elbánunk vele,
szembe szállni még egyszer ne legyen mersze.
Ropog az erdő, Szakony visszhangot fülel.
Fejsze villog, bárd csap, sudár fenyő dől el.
Húszan is aprítják az ágat, s lehántják
a kérgét, majd gyorsan szögletesre vágják,
s alig múlik az idő, kötelek és csáklyák
kapaszkodnak és a volt gerenda-szálfát
bivalyok húzzák a vízhez nagy erővel,
rajta rőzse, hogy más szem elől tűnjön el.
Ki gondol cselre? Döntő itt a taktika.
Várt vagy nem várt roham? Egy kipattanó szikra
az agyafúrt ész, mint rejtett vitéz csapat
nyerhet csatát, amely a meglepetésre hat.
Szpáhik lova lendül pillanatok alatt,
vakmerő janicsárok melle kidagad,
és fergeteges roham zúdul, s majd vissza,
levágott fejeket hoz zsák s tarisznya.
Áramlik töméntelen állat. A szekér
málhát, sátrat, lőszert,kötelet, s mi felfér
harci kellék, mind hozza. Egy napja vonul.
Hol a vége, Gotthárdon, vagy Csákányon túl?
Itt a ütközethez, ha majd elszabadul,
fele elég, érti dolgát, haragra gyull,
kardélre hány, ha támad arca nem fehér,
számtalan sarc, szép asszonyt és aranyat ér.
Jöhet német, Habsburg, francia vagy olasz,
szilárdan állja tatár, albán és ravasz
török, s a kölykökből nevelt vad janicsár,
ki oszmánná vált, s lehet bég, pasa s mi vár
rá még, ha áll száz csatát? Többé nem lesz sivár
az élete. Szerzett kincsein, amit kíván
megkapja búsásan. Allah megjutalmaz.
Allah az örök életre felhatalmaz.
Köprili Ahmed észjárása sürgető:
tömlőket felfujattat: a hidat verő
sereg átúsztatja majd a gerendákat.
Keresztbe pallók, rőzse, kötőágak,
hogy ne törje lábát a megbotló állat.
Kötél kell, kapocs s lapátból több százat;
kiásni sáncokat, melyen a haderő
reggel egy rohammal egyszerre tör elő.
Tüzérek el, a hurok két oldalára!
Muskétások sorozata a halálba
küldje folytonos tűzzel az őrség javát.
A megürült hurokban kell ásó, lapát
sánc ásásra szánjuk a rövid éjszakát.
A szpáhi a lovát csendben úsztassa át!
Míg kiürül a hurok északi szára,
a vonulást ne lássa más, csak a Rába!
Harcedzett sereg: vitézek, az én népem!
A fő erő csapást mér, mert küzd merészen.
A tatárok és a rabló csatlós népek
kellenek, mint vadászathoz kell a véreb.
A gyaur kutyákban vak félelem ébred,
remeg a kardjuk, a bátorság elszéled,
amikor rátörünk, a test, a nyak szakad,
s elfogy a seregük kimért idő alatt.
III. ének
Bádeni Vilmos őrgróf
Az éjszakai gyors eső feláztatta
a talajt, a Rábának csúszott a partja,
de a vihar az Alpok délebbi részén
engedte ki terhét, így a hurok szélén
hajnalra a híd szélesre erősödött.
Tömött sorokban vonult a bozót között
a gyalogság, mellettük a lovas szpáhik,
hogy reggelre eljussanak Nagyfalváig.
Augusztus egy lett, a hitharcosok,
régi padisahok, vezérek, mint jósok
pénteken nem vívtak döntő ütközetet.
A hídfőt kell elfoglalni, biztos helyet,
honnan másnap örök erő és szerencse
meghozza a győzelmet a nagy seregre.
A végső támadás áll másodikára,
s levezénylése vár Izmail pasára.
A német birodalmi csapat rálátott
a Szakonyba vivő kocsiút átázott
talaján tolongó népes, szorgos hadra.
Bádeni Vilmos gróf töretlen nyugalma
rendíthetetlen volt. A kiürített falu
nem kapott őrséget. Nem élt benne a gyanú.
Hiába ropogott muskéta és ágyú,
és törtetett megszámolhatatlan számú
oszmán ellenség a Rába-hurok felé.
Támadni úgysem fog. Az ég szerelmére,
este lesz, éj lopódzik, támadni ki mer?!
A sötétben ember embert fel sem ismer,
s önnön fajtáját vakon nem öldösheti!
És reggel a terepet felderíteni
lesz idő, s lehetőség stratégiára
is lesz még... Ma pihenő az éjszakára!
Kérte vacsoráját, jóízűen evett.
Nyugalmához kényelmes ágyat vettetett.
Hajnalra zavarták: túlról két szökevény
támadást fecsegett, három gázlót, kőkemény
átkelést, nem várt meglepetést, de a gróf
elzavart minden vészt jósló alattvalót.
Nem lesz itt rajtaütés és meglepetés!
Ha jönnek, hát majd rájuk kell menni és kész!
Aludt Vilmos, párnáját fejére húzta.
Legyen átkozott, ki nyugalmát feldúlja!
Pihent a tábor. Ki tudja milyen álom
gyötörte, vigasztalta, ha szalmaszálon
függő életét a zsold, a zsákmány konca
viszi előre s holnap, ha újul sorsa...
mert megújul-e, vagy holnapra halálba
kíséri, hiába küzd s vigyáz magára.
Szellemek, hangok, maradás vagy bősz futás;
ki ismeri fel, van még ezerarcú más,
s jobb kereket oldani, tengődni éhen,
vagy itt megalapozni bölcs merészen
a jövőt. Mert kit érdekel az idegen
hon? A csata halált vagy aranyat terem.
Nyugalom, nyugalom! A török is fáradt
és éhes, no meg a torka is kiszáradt.
Coligny és Hohenlohe reggelre látja
a Rába hurkában szpáhi és lótársa
janicsár haddal Nagyfalu felé rohan.
Útjuk szabad és egy percre meg nem torpan.
A loholó pogány alig hiszi,
nincs aki vitézül ellenük állna ki.
„Bádeni Vilmos, seregednek riadó!”
Mozdul a gróf, ajkáról nem pattan ki szó.
Vágtat a két csalódott vezér előre,
hol Montecuccoli körül ádáz csörte
dúl. A tótfalusi gázlónál áttörve
próbálkozó török erők mennek ölre,
hogy a főhad a hídfőnél könnyebb csatát
vívhasson; viharosabban keljenek át.
„Nagyvezér, a falunál betört a pogány!”
Hisz? Nem hisz? A válaszra rövid szót sem szán.
Üvöltő pogány-had zúdult át a folyón,
feltartott, lóbált kardok fénye vészt jóslón
csapott, szúrt, döfött. Puskagolyó találta
el Fugger tábornok fejét, majd nyakára
kapott csapást gróf Pleutner, és lebukott
lováról, hol Nikola ezredes csukott
szemmel feküdt, rajta a lova tompora
s gróf Bucher a bajorok tábornoka.
De jobban hullott a pogány; golyó és kard
terítette le. Gaz gyaurt kiáltva mart
a földbe, mielőtt a lelke pokolba
szállt. Ahol átjött a gázlón a vad horda,
lassan vagy vágtatva vissza-vissza hőkölt,
s indult lejjebb, ahol már Nagyfalvára tört
a fő sereg. És a Rába is duzzadt már,
az éjjeli csapadékot hozta az ár.
Odébb a huroknál az átért lovasok,
janicsárok, muskétások látták, nincs ok
a támadást elhalasztani... Vérszemet
kaptak, zsákmányt remélve: élelmet,
ékszert,és aranyat ígért a zsold mellett
a rajtaütés. Felrúgva a nagy tervet,
a stabil hídfőállás megerősítését,
elfoglalni vélték az erdő egy részét.
IV. ének
A kudarc
Riadt Bádeni Vilmos őrgróf és a serege.
Rémült parancsok, kiáltozások szerte:
„Nyergeld a lovamat álmos pokolfajzat!
Káplár, riadó! Verd a dobot! Hol a hadnagy?
Hol a csizmám? Kifelé, kifelé, gyerünk!
Mit állsz?! Igazodás mellém, mert elveszünk!
Ötös-hatos sorba! Mi ez, alakulat?!
Térjen vissza beléd az emberi tudat!”
Káosz őrjöngött. Most merre? Ez a terep
hogy vezet a faluba, ahol a sereg
előírt harci rendjét tudja tartani?
Waldeck generális szétnézett, de ami
elé tárult: fák, kertek, bokrok és házak...
Találgatni lehet, támadás nem várhat!
Bádeni Vilmos Montecuccolit kérte,
segítse ki seregét a végveszélybe.
A császári seregből két gyalogos- és
egy lovasezred csatlakozott, de kevés
idő volt a harci rendet felállítani.
Látva ezt a török, mintha félne halni,
oldal irányba kezdett visszavonulni.
Ezzel Waldecket magára tudta húzni...
Bár érezhető lett a szándék a cselre,
a két zászlóalj a fák közt keveredve
ziláltan nyomult a török hátát látva,
hogy majd a sík téren újra rendbe állva,
visszaszorítsa ellenségét a Rába
túloldalára. Ekkor a pogány gárda
üvöltve szembe fordult és mint fergeteg,
a rettegő császáriakat lepte meg...
kiket a nem várt fordulat szörny-hatása
akaratlan serkent megfutamodásra.
Pikások és muskétások ötös-hatos
rendje egymásba akadva lett zavaros;
szúrni, lőni sem tudtak, s az eldobált sok
pika keresztbe-kasul szült barikádot.
A meglepett sereg rémült katonái
dermedten kezdték önmagukat szánni.
A török pogány, mint kéretlen sok bakó,
fejeket kaszabolt: „Jaj! Jaj!” Volt csak a szó...
„Szűzanyám! Szűzanyám!” nyögte ki egy pikás.
Szemében rémület, fojtogató sírás
kelepcéje, de egy villanásnyi fény csík
leszabta fejét. Spriccelt a vér, (s tévhit,
hogy lépne még, ahogy fej nélkül elszalad
a leölt kakas) Ő elzuhant, ott maradt
több kín nélkül a holtak torz tömegében;
mocsokban, sárban és töméntelen vérben.
Egy másik, muskétás fegyverét eldobva
a fák között cikázva futott a dombra,
de a sok pikában lába el-el akadt,
míg végül elbukott, lába tört, ott maradt.
Közben a lovasságra rátört a pánik.
A vágtató ezredet űzve a szpáhik
elől menekülő császáriak sora
rátaposott sebesültre, elbukóra.
Az elesett muskétás, még felkapott
a lópatára: - Vigyázz őrült, itt vagyok!
Kiáltotta minden erejét feladva,
mert a ló patája, mellére rácsapva,
szétzúzta bordáit, tüdejét és szívét.
Rohant aki tudott, hogy vesztes hírét
vigye a csatának egészen el Grazig;
hogy aki ottmaradt, elveszik egy szálig.
A birodalmi had megsemmisült sorba,
halott és menekült lett a sok katona.
Fekete felhőkkel gyászolta a nyári
napfény a mezőket. Láthatja akárki,
a vér, a halott test, nem a táj sajátja.
Lemossa, befogadja a körforgásba,
de idegen része annak; szörnyű képe,
mit tesz az ember, önmaga ellenére!
Nagyfalva felett megnyílt az út a török
előtt, áttörhet, most a gyaur ördögöt
eltaposhatja, ez lesz a nagy győzelem!
Hohenlohe látta, nincs más út, mint küzdelem.
Ha átjön Köprili pasa nagy serege,
nem győzhetnek ennyien sem ellene.
Érvelt Montecuccoli is, s a rajnai
csapat, csak Colignynak voltak aggályai.
XlV Lajos kérte, kímélje
katonáit, álljon ki értük és védje,
feleslegesen ne áldozza fel őket.
„ A császári, és a német haderőnek
területén folyt a csúfondáros csata,
ne legyen vérfürdőben a francia!”
Csak együtt, és kell a győztes ellencsapás!
Végül belátta: vagy csata, vagy megadás.
V. ének
Ellencsapás
Coligny másfél kilométerről látta
a török rohamát. Serege még várta
a parancsot lóháton. A rémületes
látvány, bár hatott rájuk, de a feszes
rend visszafojtotta az indulatokat,
egyben sarkalta a dühödt harcosokat
fejét venni az oszmántól ontott vérért,
a két császári ezredben elhaltakért.
Hohenloe páncél vértezetében kérte,
emeljék lovára, megszokott nyergébe.
Gyors szemlét tartott, fel állt-e a harci rend,
hogy megindulhasson a bátor regiment?
A török szinte karnyújtásnyira tombolt
körbe. Nagyfalván s előtte dúlt a front.
Elindult, gépies, szoros rendben sorba,
ahogy Montecuccoli megparancsolta.
A fővezér, Montecuccoli derekát
kihúzta, tatása mutasson példát:
egyenes, délceg, aki látja, tiszteli!
Futár jött:”Uram, a török már kergeti
csapatunk, veszve a falu és környéke!”
Nem válaszolt, csak kardját kapta kezébe,
s előre mutatva megszabta az irányt,
ahol a török előtte kardélre hányt
ezernyi zsoldost és vitézt, hol a látvány
a szemekbe lopta a könny-szivárványt.
De a katona és halál, mint fény és árny,
oly közel követi egymást, és akárhány
pajtás, bajtárs marad a síkon elhalva,
menni kell; csak később merenghet el rajta...
Muskétások, pikások, lovasok! Irány
előre, ahol levágható a pogány!
Közben Waldeck, a német birodalmiak
helyettese, megmaradt katonáinak
hadra fogható részét összefogta, harci rendet
teremtett; erély csorbát nem szenvedett.
A falu melletti s erdő alji részen
kiálltak az ellenséggel, már merészen.
Amerre néztek, harc hömpölygött: bátorság!
Félelem nem szorongatta senki torkát.
Megindult hát a császáriak csapata,
a Rajnai Szövetség: német s francia,
hogy északról, oldalról nem vártan kapja
el a törököt és űzhesse vissza
a hurokból a Rábába s a hídon át,
mit már kikezdett az ár, de tartja magát,
és nem vissza, hanem a bal partra tódul
Ahmed népe, és iramuk egyre gyorsul.
Három svadronnal és két zászlóaljjal tört
a falura Hohenloe, ahol összetört
szekerek közt, égő házak körül harcolt
hihetetlen bátran. A török is dacolt
a halállal. A német lovast franciák
két ezrede segítette. A bajvívást
a rajnaiak nyerték. Néhány hű török
inkább lángoló házakban lett üszök.
Janicsárok és albánok az átkelőn
átrohanva bátran futottak a mezőn,
és rettenhetetlen bátorsággal törtek
újra a faluba, kiűzve, kik győztek
előbb. És oda-vissza folyt a vad csata.
A falu gazdát cserélt, s ottmaradt halva
mind két sereg számtalan bátor harcosa.
Nem vágyakozhattak többé méltó sorsra.
Ahmed pasa, látva a nagy ellenállást,
a keresztények küzdését, nem szólott mást,
mint hangos szóval Mohamed és a szultán
dicsőségét óhajtók mély hiúságát
felkorbácsolva, a lovag vagy basa jövőt
vizionálta: hozzák el a gyaur főt,
de test nélkül, hadd lássuk a disznók fejét,
itt guruljanak halomba vagy szerte szét!
A kirajzó hiú tisztek és nemesek
a faluban még megmaradt nőknek estek.
Vagy vitték lóháton, vagy szép fejét
szegték, vagy hajába kapva elcipelték.
Mások a hullákat fosztogatva dúltak
főleg, kit ruha alapján véltek úrnak.
A rajnaiak: németek, és franciák
megfékezték a barbár oszmán orgiát.
Bezárult a keresztény védelmi vonal
Szent-Gotthárd és Szölnök között a csorba fal
kiegészült: császáriak és a német
birodalmi had s a rajnaiak széles
sávban foglalták el a Rába bal partját.
A fő erők lassan visszaszorították
a hurokba a több mint tízezres török
sereget. A vezér pihenőről döntött.
Mikor a generálisok összeültek,
körben folyt még a harc, de fojtó hevüket
veszítve. Nem volt döntő csak erőmérés.
A Rába-hurokban a folyón átérés
lett a legfontosabb elérendő célpont,
hogy a húszezres sereg harcálláspontot
foglaljon a másnapi döntő csatához...
Vajon Montecuccoli majd mit határoz.
VI. ének
Felkészülés
Nagyfalva szélén, ahová tüzérségi
lövedék nem hatolt, egy pajta ősrégi
padján ült a haditanács fővezére
Montecuccoli, mellette dőlt egy székre
Hohenloe, odébb Coligny toporgott;
ki ahol helyet kapott. Waldeck hozatott
normálisabb ülőalkalmatosságot,
karosszéket, amit a szú összerágott.
A pazar vértekbe öltözött vezérek
arcán a tanácstalanság vagy a remény
egy szikrája vibrált, tudták, óriási
a tét, nem lehet kétes csodára várni:
védekezni, támadni vagy elvonulni!
E három közül kell bátran választani.
Coligny kezdte a szót: „A fáradt sereg
túlerővel áll szembe, nem babra megy,
nem játék! Kímélni kell a harcosokat.
Ha maradunk, az éjszaka hoz majd rosszat,
mert megszökik, hiszem, a zsoldosok java
nem várja be a pogányt. Készüljünk harcra?
Demoralizált lesz tiszt és alattvaló.
Elég fejetlen harcosunk fekszik! Alvó
nem lesz éjszaka. Osonni fog, ki gyáva!
Gyáva? Ki nem akar meghalni hiába?!”
Hohenloe jelzett, zörgött a páncél-vértje:
„Nincs három esélyünk, ne várjunk az éjre!
Még nem kelt át, nem kelhetett át a Rábán
a nálunknál nagyobb sereg. Ha most gyáván
megfutunk, szilárd pontot hagyunk vetni
Izmail pasának; holnap el kell menni!
Az ellenség ereje folyton nő, dagad.
Ma, most kell visszavetni az oszmán hadat!
Nem lehet kibúvó, csapat kímélése!
Aki felvonult, a csapást hajtsa végre!
Kímélheti Coligny a franciákat?”
„Uram, tartozom a király parancsának!”-
szól Coligny, de egy levelet adott át
Hohenlohe:”Rámruházta a franciákat
őfelsége. A harcot ne kerülje ki!”
„Gróf úr! Parancsoljon velünk.”- szólt Coligny.
Montecuccoli megértette, nincs más csatatér,
az ütközet itt és most legyen. Az affér,
mit hallott, látott, a kemény érvek sora...
Szabadkozást még engedett, mert szolga,
ki csak igent ismer, s nem úr, ki önmaga
igazát nem meri kivinni a harcba!?
Két órát folyt a vita s aprólékosan
megkapta feladatát mindenki gyorsan.
A tanácskozás alatt nagy vihar zúdult
a környékre. A rét talaja fellazult,
és az éjszakai eső vízhozama
is leért a síkra, kiöntve a partra.
A csapatok az előírt harci rendbe
fejlődve elzárták a hurok szegte
nyílást; körbe a folyó megáradt árja,
előttük Köprili zord ármádiája.
Első lépcsőben tíz zászlóalj gyalogos
és tizenhárom eszkadron állt fel szoros
egységben. A másodikban tizenhárom
svadron várt fojtott izgalomban lóháton.
Jobbra a császáriak, a birodalmi
csapatok középen, balra a rajnai
csapatból a franciák szilaj serege.
A tüzérség szorosan mindezt követte.
A török csapatok szanaszét kiállva
belekaptak a keresztények sorába.
Látszólag vakmerő nyugalom szunnyadott,
mert nem hitték, hogy ellenfelük ma, még most
támadni merne. Ők szombatra készülve
beásták magukat a sáncba gyűlve,
hogy reggel a napfelkeltét követve,
halált hozzanak a keresztényt verve.
Szitkozódtak, gyaur disznónak nevezve,
aki nem tette fel hitét Mohamedre.
Előttük a színkavalkádba öltözött
dombon és a zöld erdőalji fák között
sűrűsödő tömeg kikezdte vakmerő
bátorságuk. A töretlen hitű erő
vakká fosztotta a gurebák tömegét,
hogy az érő katasztrófát felismerjék.
Köprili a táborából látta: messze,
megölt keresztény ezrek fejetlen teste
még ott hever a reggeli csatamezőn,
s ha ott látják társuk, félelmük előjön.
”Szokják a félelmet, reggelre hatni fog!
Addigra áttérünk, megtelik a hurok.
Húszezer vitézem pihenve kitámad.
Mohamed meghallja éltető imámat.”
VII. ének
A győzelem
Tratam! Tratam! A pergő dobok üteme
és kék kürtösök hangja pattogott egyre.
Megtelt a terep; vérdúsító zajt hozott.
Több ezres nyerítő ló és zúgó torok
szirénás hangja remegtette a katlant,
melyben a Rába vize a sok kis kanyart
próbálta átvágni, de a partját fűzfák
szegélye terelte; ne hagyja el útját!
Mint robot, indult az ötös-hatos rajba
tömörült muskétás-pikás sor a harcba.
Tombolt a janicsár: albán, perzsa, arab...
Fegyvertűz ritkítja s rontana újra vad
dühvel, de fennakad a pikákon; mint nyárs
szúrja. Letérdel az első sor, a második kivár
és lő, majd újra megtöltve lép előre,
erre lovashad kaszabol, vágtáz körbe.
Zászlók erdeje lendül, jelzi ki merre
összpontosul. Golyók, nyilak zúgnak szerte.
Holttestek esnek a földre, a sebesült
pogány nem mutatja, hogy végleg kimerült,
inkább a halál, mint keresztény élet...
Lelke megnyugszik, mert a halállal vitéz lett.
Káromlás ömlik. Vágd, öld aki eléd áll:
hasad a test. Az illó lélek hová száll?
La Ferté ezrede bal oldalon egy szűk
részen haladt át, lassúbb volt az ütemük,
előttük az ásott árokban a kézitusára
szokott janicsárok elszánt bátorsága...
Tűz! Tűz! Tűz! Dörgö muskétások egymás után,
szünet nélkül lőttek a hurok bal csúcsán.
A török oldalról ágyú és muskéta
irányult a haladó keresztény célra.
A jobbszárnyon a Pio és Spieck- ezredek,
bár feladatuk előírva nem ez lett,
felismerve helyzetük az ellenség
hátába kerültek észrevétlen. Az ég
szakadt rájuk! hitték pániktól fertőzve
a törökök, s rohantak volna a hídfőre,
de az tele volt. Maradt a Rába sodra,
mely elvitte őket mind, sorba...
Megy, megy: gépszerű gyorsasággal eltipor.
Tüzelj, térdelj le! Lőhet a második sor!
Tölts, állj! Lőj újra! Az őrjítő monoton
ritmus kiirtott mindenkit a sáncokon,
pedig csak az bukott el, kit több golyó ért.
Sáncról sáncra küzdöttek minden helyért.
Hiába minden hős, vértanús áldozat.
Nem hathat többé a nagyvezíri szózat.
Lovasok merész ezrei csapnak össze.
Van ki némán kardoz és van aki nyögve
üt, vág jobbra-balra, más számolja büszkén,
hány sebet ejt az ellenfelei testén.
Ki lefordul lováról, paták alá hull,
és a sűrű had megtapossa galádul.
Vér, testrészek, testek hevernek a téren,
ahol a török nem támad már merészen.
Coligny felismerte Izmail pasát,
az átjött támadó sereg parancsnokát.
Feléje fordult, sarkantyúja serkentőn
mozdította lovát, átrohant az erdőn.
A tisztásnál elüvöltötte: „Izmail!”
Lövés érte a pasa lovát, izmait
megfeszítette, de felbukott. A pasa
talpra állt, körülfogta védői raja.
Coligny érezte; sok tiszt gyávának tartja,
amiért ezt a csatát nem ma akarta.
Lováról leugrott, Izmailt követve.
Hagyják megvívni a pasával életre-
halálra, hogy hitelét visszanyerje!
Felvillant Izmail kardja, mely kiverve
csillogó kövekkel, méltó a rangjához:
szultán sógorához, budai pasához.
Tágult a két tábor, de készen állt vívni:
valaki megsérül, el lehessen vinni?!
Itt a tét mindkét fél őrzött becsülete.
Az élő a győzelemmel védi s teteme
a másiknak a csorbítatlan hírneve.
Nem méricskéltek, kinek van nagyobb mersze,
hogy ellenfele taktikáját felmérje,
s nem erővel, csellel borítsa vérbe.
Összecsaptak, mint állatok vad ösztöne.
Pajzs dörgött, csattant, hogy csontját összetörje,
ki-ki a másik két kezének, nyakának...
Szökelltek a csapást kerülve ha vágnak,
egy visszaszúrt kard ne okozzon sebet,
de mégis megelőzve az ellenfelet,
gyorsabb ritmussal érjen el találatot,
melyet megismételhet, ha előbb adott...
Izmail egy ott fekvő ágon megcsúszott.
Coligny megállt és megvárta. Csurgott
arcán a veríték, teste izzadt, fáradt,
s még nagyobb erővel rontott a pasának.
Izmail pajzsa elkésett, egy rés támadt,
melyen Coligny pengéje nyakának
csapódva, már véresen fordult a vállra,
ahonnan a páncéling visszavágta.
Mint jelre, robbant egymásnak a két tábor.
Coligny terhétől szabadon lett bátor.
Vitézként, példaképp követték merészen.
A török had hátrált: ez után nem szégyen!
Izmail testét felkapva, egy lovas csapat
vágtatott a hidra, mint megsebzett vadak.
Köprili tombolt a szakonyi oldalon,
de rohant a török, rohant a hidon...
A nagyvezír , Gürdsi Mohamed szavára,
visszasürgette gyalogságát a Rába-
hurok elvérzett sáncai mögé futva,
ami a lovasságot rögtön feldúlta.
Ha menekül a janicsár, nem kockáztat
a szpáhi, magára hagyva ő sem várhat.
A hátrálók alatt összeomlott a híd,
pánikba sodorva Köprili hadait.
A keresztény sereg féktelen hadrendje
a törököket hajtva tarolt sorrendre.
Nem maradt más, csak a folyó sárga árja,
mely elnyelte a bele ugrót: ruhája
húzta le, vagy aki nem tudott úszni, azt
a társa ragadta meg, húzta, mint a gazt
a mélybe, és sodródtak Szentgotthárd felé.
Megtelt a Rába halottal, s ki elérte
a túlsó partot, még nem lett biztonságban,
mert a bal partról lőtték őket. Sok százan
estek áldozatul így is muskétáktól.
Esteledett. Fényét megvonta a tájtól
a szörnyű halálokat végignéző Nap.
Fekete takarót kaptak a halottak,
bármilyen színű egyenruhában haltak
meg, és akárki érdekében harcoltak.
Másnap hatalmas gödrökbe temették el
a sok ezer tetemet. Nagy szekerekkel
hordták, megpúpozva, mint a tököt ősszel.
Az érzékenyebbek szeme megtelt könnyel,
de a keményebb lelkűek sem beszéltek,
nehogy elárulják, ők mennyire féltek.
Csontjaik a földben pihennek örökre.
Emlékük történelem és a sír csöndje.
Egy nap múlva felszedte sátorfáját a
török sereg. Megindult hosszan a Rába
vonalában, továbbra is fosztogatva;
ami még megmaradt, azt is elragadta.
Montecuccoli páthuzamosan haladt,
nehogy átkelést kíséreljen meg a had,
ha a folyón alkalmas átkelőt talál
Köprili, és újra kemény csatába áll.
Elmaradt Szent-gotthárd, el Nagyfalva tája.
A halál békéjének csend lett a gyásza.
Eljött a bujdosó menekült, nem lelte
házát, családját, mindenét korom lepte,
de érezte, a könny és gyász nem lesz örök.
E földre ő mindent megélni költözött,
s szerényen kezdett új tanyát építeni.
A Nap azóta utódok arcát cserzi.
A_szentgotthárdi_csata_(XVII._századi_festmény)