Végtelen köd

A hódunyha felett szürkehályogként
merevül a köd.
Hunyorgó szemem bóklászik
közeli fák terítő falában.
Hol fut az út, a patak?
A visszafogott zajok
szétszélednek, szitálva zizegnek,
mielőtt vízcseppként
gyöngyöt formálnak csüngőn,
zuhanásra készülőben.

Az úton fénypárok kúsznak előre,
úti célt araszolva.
Velem a vonat szétfeszíti a ködöt.
Rögzített útján a sínek végtelenje
a biztonság menedéke;
helyet, időt tud pontosat.

A megállóidőm még bizonytalan