Jelenlegi hely
I.István király uralkodása idején Magyarországon a kereszténység államvallás lett, de már az Árpád-korban is éltek hazánkban zsidó illetve izmaelita (muzulmán) vallású emberek, akik elsősorban kereskedelemmel és pénzügyekkel foglalkoztak. Jelenlétüknek és gazdasági tevékenységüknek bizonyítéka az 1222-es Aranybulla, és még inkább az 1233-ban megkötött beregi egyezmény, amely megtiltotta a királyi jövedelmek zsidó és izmaelita bérlők általi beszedését. Továbbá tiltotta, hogy keresztény szolgákat tarthassanak, illetve keresztényekkel egy házban lakjanak. A nyugat-európai helyzethez képest (ott pogromok voltak a keresztes hadjáratok, a pestisjárvány idején), viszonylag békés körülmények között élhettek a zsidók.
A zsidóság létszámáról az első adatok a XVIII. századból vannak: 1735 és 87-között számuk 11621-ről 81ooo-re emelkedett, köszönhetően II. József türelmi rendelkezéseinek. A napóleoni háborúk alatt megnőtt a jelentőségük és arányuk a gazdaságban. Tevékenységükre jellemző volt a földesúri regáléjogok (kocsma, mészárszék) bérlése és a nagybirtokosok terményeinek összegyűjtése és forgalmazása.
A reformkorban elindult a törekvés a zsidók egyenjogúsítására. Az 1839-40-es országgyűlésen elfogadott törvények a zsidók jogbiztonságát erősítették a váltótörvénnyel, a vállalkozások alapításának és a szabad kereskedelemnek jogával. "A fennálló feltételek mellett gyárakat zsidók is állíthatnak, kereskedést és mesterséget akár maguk kezére, akár vallásbeli legények segítségével is űzhetnek." Ezek után a hazai zsidóság jelentős részt vállalt a hitelintézetek, részvénytársaságok létrehozásában és működtetésében. Emellett megkezdődött a zsidók rohamos elmagyarosodása. A szabadságharcban a felkelők oldalán harcoltak, aminek következtében a bécsi kormányzat óriási pénzbüntetést rótt ki rájuk.
A kiegyezés után került sor a zsidók emancipációjára. Az 1867. dec. 20-án elfogadott törvény a zsidó vallású személyek egyenjogúságát mondta ki, az 1895-ös törvény elismerte a zsidó vallást, működését is szabályozta. Bevett vallásnak nyilvánították, és előírták, hogy rabbi és hitközségi elöljáró csak az lehetett, aki magyar állampolgár, és aki kiképzését Magyarországon nyerte. A hazai zsidóság létszáma 1910-ben elérte a 910 ezer főt.
Szentgotthárd környékén az Árpád-korban Zsidán (a középkorban Zsidó, Zsidófalva) lakhattak zsidó kereskedők. A török háborúk után a XVIII. században az újjászerveződő ciszter apátság és a község közötti megállapodás 1736-ban megtiltotta a nem keresztény vallású személyeknek, hogy ingatlan vásároljanak, ellentétben a közeli Batthyány-birtokok gyakorlatával. Így településünkön többnyire körmendi, németújvári vagy rohonci zsidó kereskedők fordultak meg. A megállapodás 9-es pontja előírta, hogy a katolikus mezővárosban más vallásúak, tehát sem reformátusok, evangélikusok, más szekták követői négy Ft büntetés terhe mellett tulajdont (házat és telket) nem szerezhettek, és lakosokat nem téríthettek, de a településre a beköltözést az uradalom nem akadályozta. Így a terménykereskedelem az ő kezükben összpontosult.
Szentgotthárdon az 1720-as összeírásban Nagy Dávid zsellér, zsidó kereskedő szerepel, aki Batthyány Lajos rohonci birtokához tatozott másik két társával. Akkor Szentgotthárd község 104 családfőjéből három volt zsidó vallású. 1870-ben 57 zsidó élt a községben. Földet, ingatlanokat vehettek, üzemet hozhattak létre. Anyagi helyzetük alapján virilisták voltak, vagyis a tehetősebbek helyet kaptak a község képviselő testületeiben. Az apátság védelme alatt telepedtek le, de nem alkottak még önálló hitközséget.
1885-ben az anyakönyvi kerületek létrehozásával megalakult a szentgotthárdi kongresszusi anyahitközség. 1886-tól az Akasztó-dombon az Erzsébet utca végén lett temetőjük. 1896. január 27-én tartották közgyűlésüket, ahol Philipp Miksa elnökölt. Megválasztották a hitközségi tagokat, és határoztak egy templom felépítéséről. 1898. szeptember 28-án szentelték fel az imaházat a Rákóczi utcában, és az elemi iskolájuk is oda épült. Az imaház a XX. század elejére már szűk lett, ezért 1936-ban a Széchenyi utcában új zsinagógát építettek. Az 1893-ban alapított állami gimnázium tanulói között szép számban voltak izraeliták is.
1896. október 5-én jött létre az első vegyes házasság Szentgotthárdon, amelyben a férfi izraelita, a nő katolikus vallású volt.
1910-ben a községben 2624 fő élt, közülük 305-en zsidók. Tíz évvel később a 3054 lakosból 268-an, 1930-ban 3258 lakosból 178-an zsidók voltak. 1941-ben a lakók száma 3548 volt és 134 zsidó vallásút írtak össze. 1944-ben a hitközségi összeírásban 166 izraelitát jegyeztek fel.
A zsidók száma folyamatosan csökkent. Ennek egyik oka a katolikus vallásra való áttérés volt. A katolikus plébánia iratai között sok olyan név szerepel, akik meghatározó személyek voltak a község életében. 1885-ben Bauer Adolf kérte az áttérésre az engedélyt, ő 1890-ben a nevét is módosította Béni Adolfra. A következő átkeresztelkedő Schlesinger Margit volt, 1905-ben. 1919-ben felgyorsult az áttérés üteme, csoportosan hagyták ott az izraelita vallást: dr. Székely Ernő tiszti főorvos, Friedrich Ödön gyógyszerész, Vargyassy Gyula bankalapító, és a Végh család; Végh Pál, Pálné, László, Mariska, Endre, József, a fiatal Végh Pál, Schlesinger Erzsébet, (Pál édesanyja és Gyula az édesapa.) Ebben az időben viszik el a zsidó származású Duxler Lajos tanárt és két zsidó diákot, kivégezték őket Horthy különítményesei a Tanácsköztársaság idején folytatott tevékenységük miatt. 1920-ban Kaczander Ernő gyermekei: István, Gyula és Margit térnek át katolikus hitre.
Az 1935-ös összeírás szerint a ciszterek birtokai után a két legnagyobb földterülettel Schwartz Izidor és testvére Rezső rendelkezett. 445 kh erdőt, földet birtokoltak és fűrésztelepet is létesítettek, ami konkurenciát jelentett az apátsági uradalomnak, ezért nehezteltek rájuk. Schwartz Izidor háza ma az erdészet irodája. 1930-35-ös évek legtöbb adót fizetői között sok zsidó vallású volt. Néhány név: Breiner Ignác, Götzl Károly, Krausz Zsigmond, Schwartz Izidor, Eisenstein Jenő. 1937-ben már megjelent az izraeliták elleni propaganda. Horváth Béla népművelési előadásának címe: A zsidóság térfoglalása.
Günsberger Miklós, majd egy év múlva Günsberger Izidorné kéri áttérését. Az első világháborús emlékmű avatásán 1937. szeptember 26-án a hivatalos programhoz tartozott a kilenc órakor tartott istentisztelet az izraelita templomban, hiszen ott voltak a hősi halottak között felekezet megjelölése nélkül a zsidó származású besorozott katonák is, akik ugyanúgy Magyarországért áldozták életüket.
1938-ban Rechvitzer Rózsi, dr. Rechvitzer Ernő és dr. Benkő András tértek át katolikus hitre. Az Iskolaszanatóriumban Pogány György nevű diák is megváltoztatta vallását. Felgyorsultak az események. Rengetegen kérték a megszállt osztrák területről a keresztlevelüket vagy hozzátartozóik születési adatait a katolikus plébániától. Igazolást kért az 1919-ben áttért Végh család is az átkeresztelkedésről.
A zsidótörvények miatt az emberekben egyre erősebb lett a félelem. 1938-ban az első zsidótörvény 20 %-ban maximálta a szellemi foglalkozásúak között a zsidók arányát. Az 1939-ben hozott törvények már nem vallási, hanem faji (születési) alapon különböztették meg a zsidókat. Megtiltották állami alkalmazásukat. Később feloszlatták a zsidó egyesületeket, az Izraelita Nőegyletet és a Chevra Kadisát, vagyonukat pedig lefoglalták. 1941-ben Lázár Jenő és felesége Neuhaus Margit, valamint Pintér Zoltán kérték az áttérésüket katolikus hitre. 1942-ben Latzer Hugó kereskedő és felesége Deutsch Ilona, Eisenstein Elza, Horváth Otília és Meisel Lívia vette fel a katolikus hitet. Az 1919-ben áttértek zöme is igazolást kért a katolikus plébániától. Az előző évtizedekben együtt dolgozó vagy barátkozó emberek nem álltak ki nyíltan a zsidókat ért támadások ellen. A hivatalos szervek hallgattak, a közgyűlési jegyzőkönyvekben sem található véleménynyilvánítás. Az erőteljes férfiakat besorozták munkaszolgálatra, tekintet nélkül arra, hogy áttértek. Példák erre: a Végh családból Lászlót, aki gyógyszerész volt, Endrét, aki a kaszagyárban jogászként dolgozott és Józsefet, a gimnázium tanárát, aki beleőrült, mire az igazolását megkapta az áttérésről. Végh Pál a családból szintén gyógyszerész lett, 1945 március 28-án hazajött, és a község két csendőre kivégezte. Az ő felesége Mathiász Artúr lánya, Irén volt.
1944. május 10-11-én 119 szentgotthárdi és 30 környékbeli zsidót gyűjtöttek össze a kaszagyár barakk épületeiben, akiket június 19-én Szombathelyre a gettóba szállították, majd július 4-én Auschwitzba deportálták őket. Az elvittek vagyonát, árukészleteit zár alá vették és kiárusították. A haláltáborban vagy munkaszolgálatosként 141-en lelték halálukat.
Az elhunytak emlékművét 1947-ben a megmenekült zsidók az imaházuk udvarán állították fel saját költségükön. 1970-ben a Széchenyi utca átépítésekor az imaházat a többi földszintes házzal együtt lebontották. Az emlékmű a Szombathelyi izraelita temetőben lett felállítva,
Szentgotthárdon az elhunytak névsora a hősök emlékművére később került fel.
A háború után az újjáalakult hitközségnek 35 tagja volt. Vezetőjük az Auschwitzból visszatért Leszner Antal lett. Ma már senki sem él közülük Szentgotthárdon, de látogatóban sokszor találkozunk utódaikkal a városban.
Elhunytak nevei a Szombathelyen található emlékművön:
Bauer Laci
Binder Ferenc
Beltz Józsefné, Beltz Mórné, Beltz Pisti
Böhm Sándor, Böhm Sándorné, Böhm Emil
Breiner Ignác, Breiner Richárd, Breiner Richárdné, Breiner Ferenc
Dreissinger Miksa, Dreissinger Miksáné, Dreissinger Imre, Dreissinger Zoltánné,
Dreissinger Zsuzsa
Duxler Lajosné
Eisentein Ignác, Eisentein Ignácné, Eisentein Géza, Eisentein Jenőné, Eisentein Elza
Benkóné Féder Józsefné, Féder Ernő
Fónagy Salonné, Fónagy Sándor, Fónagy Rózsi
Gál Richárd, Gál Richárdné
Götzl Károly, Götzl Károlyné, Götzl Imre, Götzl József, Götzl Erzsébet, Götzl Ella
Grünbauer Sándor, Grünbauer Sándorné
Hirschler József, Hirschler Józsefné, Hirschler Albert, Hirschler Miklósné, Hirschler Gyuri
Schlesinger Sándor. Schlesinger Sándorné, Schlesinger Éva
Hirschler Pál, Hirschler Pálné, dr. Hirschler Árpád, Hirschler Béla, Hirschler Lajos, Hirschler Richárd, Hirschler Ferenc
Hoffman Edéné, Hoffman Jenő, Hoffman Gyula
Klein Géza, Klein Gézáné, Klein Dávid, Klein Sándor, Klein Sándorné
Koblenc Mórné, Koblenc Károlyné, Koblenc Vera
Kohn Albert, Kohn Albertné
Kolmann Béla, Kolmann Béláné
Krausz Manó, Krausz Sándor, Krausz Ferenc
Lőwensohn Jenő, Lőwensohn Lajos, Lőwensohn Lajosné, Lőwensohn Éva, Lőwensohn Magda
Leszner Imréné, Leszner Gábor, Leszner Irma, Leszner Margit
Braun Kamil
Bartha Samuné, Bartha Erzsébet
Dr. Kleiner Ferenc, Kleiner Ferencné, Kleiner Kati
Mayer József, Mayer Józsefné, Mayer Lipót, Mayer Lipótné
Mérő László, Mérő Lászlóné
Pintér János, Pintér Jánosné, Pintér Zoltán
Preiss Ödön
Dr. Rechnitzer Ernő, Rechnitzer Ernőné, Rechnitzer Pálné
Reismann Náthán, Reismann Náthánné, Reismann Erzsébet
Krausz Sándorné
Rosenberg Jakabné, Rosenberg Ignác, Rosenberg Ignácné, Rosenberg Ödön, Rosenberg Henrich
Schwartz Izidor, Schwartz Sándorné, Schwartz Lilike
Scheiber Jenő, Scheiber Pisti, Scheiber Sanyi
Spitzer Imréné, Spitzer Zsuzsa, Spitzer Juci
Singer Lászlóné, Singer Zsigmond
Sonnenwald Mórné, Sonnenwald Józsefné, Sonnenwald Peti
Satlen Ági, Satlen Istvánné
Stern Ferencné, Stern Éva, Stern Zsuzsa
Schlesinger Simonné
Vogl Samu, Vogl Samuné, Vogl Dániel
Vértes Gizella, Vértes Margit
Scheiben Jenőné
Wohl Izidor, Wohl Mina, Wohl Fülöpné, Wohl Ernő, Wohl Károly, Wohl Jenő
Források:
Kiss Mária: Gazdasági-társadalmi és politikai viszonyok 1918 és 1945 között. Szentgotthárd monográfia. Szombathely, 1981
Száraz György: Egy előítélet nyomában. In: Történelem jelenidőben. Bp. 1984. 481-659. o.
Katus László: Magyarország a Habsburg Monarchiában (1711-1918) In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország története. Bp. 2010. 569. o.
Bartha Gábor: A társadalmi és gazdasági fejlődés főbb vonásai 1626-1734 között. Szentgotthárd monográfia. Szombathely, 1981
Simonffy Emil: Adatok a társadalomtörténethez a XVIII-XIX. században. Szentgotthárd monográfia. Szombathely, 1981
Dr. Bernstein Béla: A zsidók története Vas megyében. In: Magyar-Zsidó Szemle 1915. 96-97. o.