Szerelmes versek

Nem vagy itt, de a pillanat elég,
hogy megszemélyesítselek.
Csillan szemedből az igyekezet,
feloldja testem idegrendszerét.
Millió apró fény központja gyúl,
összehoz, mellém elegyít.
Hallom a hangod rezzenéseit,
látomásom testeddé alakul.
Ha szemem összezár, mögéje állsz,
szemhéjam szobád négy fala,
az érintés égi folyamata,
feloldozás, töretlen vágy, varázs.
Nem vagy itt, élem, hordom a neved,
megtestesít, együtt legyek veled.

Megfogtam a pillanatot

A felhőkből csavart kékkel burkoltalak
és este olajszagú Kézzel nyúltam feléd.
Feszülő méhedben megmozdult a várás,
a csend reggelre húnyta le szemét.

Megfogtam a pillanatot, órára duzzadt.
Nesztelen lélegeztek a falak,
a szekrény nyújtózva reccsent,
én a mezőkkel takartalak.

Gépek darálták a reggelt: Vietnám!
Oldalt fordulva homlokodra tapadt a Nap.
Én a mezőkkel takartalak,
a jövőnkkel takartalak.

    Ha akkor

Ha ajkam akkor a nyakadra ég,
apró csillagai a pásztor-égnek,
öledben sután összeégnek
és olvadt acél lesz az ég.

Lobbanó parazsunk szikrátlan szép.
A forró lüktetés semmit sem tehet;
idegen tartozás szemed, kezed,
öled nem kell, ne osszad szét.

Ha akkor ajkam a nyakadra ég,
az éj kímérten tovább halad,
békém szuszogás a paplan alatt.
Ha akkor ajkam a nyakadra ég,

már elfelejtettelek volna rég...

Sokszor kezdtem képbe-szóba önteni.
A bennem tolongó érzés dacára
elvetélt sorok bizalmas könnyei
csillogtak gyűrött lapok oldalára.

Láttam, hatott, éreztem, hogy eltelít,
megtölt a látvány s minden porcika
a hajtól a bokáig, a talpig feszít.
Hajlat, ív, domborulat, mimika,

szó, sóhaj, a lélagzés szapora heve,
a hangsúly, mely betölti eszemet.
Bilincset bont a testemhez érő keze,
ha akarja, kedve szerint vezet.

A mindent eltöltő érzés csodája az,
ha egy új élettel megjutalmaz.

Mell

    Telítődött szorongásom

Telítődött szorongásom. Szívem
rakoncátlan rezdülése dobot
babusgat mellemen. Maradj, viszem
visszavatt ígéreteid lobbot
vetteni kifosztott tűzhelyemre.

Hitem kék tisztásán áfonya nő,
savanyú íze arcom kosarát
tördeli, kihull a két barna kő
sszétvetni esélyeim magzatát,
megfogamzása izzó reggelén.

Fagyos végtelenbe éheztetett
odaadásod vérző űrt feszít.
Verítékem arcom cégére lett.
Kendőt, - letörleni arcom redőnyeit -
kezed nem terít; elvész mindenem.

   A tűz ellopása

Domború mell-lencséd
vakító fehér haván
fókusznyi fákja ég.

Ujjaim karaván
hada indul hódító
utjára s mély két marék.

Mitológiai
hős, mint Prometheusz
a tüzet ellopom.

Perzselek a lankák
s dombok ívén. Mit Zeusz
szabna rám, vállalom.

Láncom köréd kötöm
szabadító fényözön.
 A tűz átjár, gyógyít.

Melled fáklya-fókuszán,
vakító fehér haván
a szerelem elbódít.

Nem szólsz

Hiába korhol a szám, a szemem:
szedj magadra fiatalos ruhát,
húzd ki a derekad! Az intelem
viselkedésed nem hatja át.

Nézlek, hasonlítlak más nőre még,
kiben a parázs látszata lila...
Szemed kékje a tűzben annyira
átvált, nem vigasz a nosztalgia.

Nem szólsz, kezedben rendre összeég
a munkák várandós szünete,
a tapintás selyme, érzékiség.

Nem szólsz, nem sejted mi tünete
a fáradságom, zendülő szivem.
Maradjon meg legalább a hitem?

Az elszállt lángok melege is kihült.
A hamuból tudom a tűz eredőjét.
Fáradt szelek kúsznak élesztgetni
a lobogás emlékeit.

Nem, nem, már nem remeg a lábam,
tenyerem kiszáradt,
a levegőt egyenletesen veszem,
és kétkedés nélkül kiállom
vádoló szemed sujtásait.

Nem az vagy, nem úgy!
Felőröltek az apró csaták sebei.
Szemedbe fészkelt a tanácstalanság,
s elvetette hangodba az ősz
a lemondás csupaszságát.

   Valami egybe tart

Dallamot mormolok.
Imamalomként forognak körbe
csöndre vágyó sorok.

Ősz fehér hajadon
fénylik a tél hó-sima öltönye.
Karodban a karom.

A szépség múltja már
egészében bensődbe költözött:
odúba bújt madár.

Figyelem gondosan
a hétköznapok sémái között,
életünk hogy rohan.

Valami egybe tart,
(mint a folyót a kényeztető part,)
mit mindkettőnk akart.

  Milyen titok...

Hányszor poroltam róla
az idő permetét!

Eklékszem valami fényre,
feszes kívánkozásra,
kibeszéletlen ősi szóra,
várásra kristályló hóban,
pirosra, ajkam közelítőn,
féltő szülői intelemre,
kiűzött dacra szemed könny-kövén...

Őriztem illékonyságát?

Az ásó-kapa
a kertben,
vagy a papnál volt-e?

Elárulhatatlan, ha ilyen
értetlen vagyok!

Milyen titok az kedves,
amit évtizedek óta tudsz,
hogy tudok?

Oldalak