Szerelmes versek

   Imák pásztortűzén

Hajad boltívében a szépség
relikviáit kezem övezi.
Két tenyerem
fészkében szemed melege él
szótlan szóló, vággyal örömteli.

Imák pásztortűzén melengetett
lényed az élet örök titka.
Bennem eredsz,
de Te hozol világra, általad
általam gyöngykönnyel nevetve sírva.

Velm élsz, kit megóvlak féltve
jövőm formáló, megőrző szerény.
Egyszeri vagy,
a végtelen világ veled véges,
megismételhetetlen földi lény.

30 éve

Behunyom szemem, pillám összezárt
tavában fürdetem szép arcodat.
Emlékek mólói védnek s kitárt
kikötő őrző lámpása fogad.

Tenger volt ez a tó, mély, elnyelő.
Most elcsitult, megtelt, ringatva fog.
Érintésből ért a testem: ez ő!
Vibrál a közelség, a hajnalok.

Lassul a mozdulat, erőltetett
a régi én, a pazarló ráadás.
Lelkünk békéje az egymásba tett
két tenyér, a magunkra maradás.

Arcod az arcom, hitek eredése
időtlen pergő hiteles mérce.

Amíg a tűzbe…

A mítoszok szentélyébe haltam
mikor lángot fogtak a szegfűk.
Szívem oázis-ritmusában
magasra nyúlt a bőség eretneksége.
Szárnyat kínált tested áramlása
és útszegő lámpák melegét
a futó távolság biztonságával.
Átláttam behunyt szemhéjadon
elárulták a rezdülések
a vágy harangvirágait.

Néha melled párnájába haltam
a fenséget ostromló ívek
zarándoka lett arcom
patakok meghitt vízét
érezte ajkam
pázsit suhogó selymét fülem
az eper piros ízét nyelvem.

Míg…

Míg arcod néztem, megnyílt az ég
piros tejút volt, kék csillagrajok.
Lassan szívott a végtelenség
a fekete űr csak hallgatott.

Míg szemed néztem, megnyílt a tó
szivárvány landolt a habok ölén,
a mélységben gyöngyöt sírt a kagyló,
fent korallt virágzott a csend körém.

Míg hajad néztem, szétnyílt a rét
pázsit-ágyat bontott a fürge szél,
lámpássá csendült a margarét,
és sátrat fújt fölém a tünde éj.

Kitakarítom…

Kitakarítom neked a csend réseit
puha pihéit fejed alá rejtem
megigazítom rezdüléseit
át ne szökkenjen rajt a zaj.
Nézlek. Aludj.
Mellemre borítom
a gondok nyomasztását
és nem latolgatom
földi létem művelni
meddig maradhatok.

Szálltam-e veled…

Hívó mosolyod kötődése zárol.
Hajad selyemillatába túr a szél.
Szemedben lakott fészket rak a távol
kékje, melyben jövőm még benne él.

Téged látlak. A Nap és köztem állsz,
feloldja alakod a vakító fény,
érzem, mintsem látom hogyan reagálsz
bűvöletedre miként szorongok én.

Felmérem, álom vagy? De voltál való!
hol szálló madarak faggattak kérve,
nem féltek felfelé törni kitartó
röpttel s dalolni tudtak földet érve.

Míg baktat a vonat...

Várj, ne dobd le
bokros blúzod !
Bodzavirágú melled
pipacs édenezte,
hagyd megbújni még !

Nádszál türelmem
villámmá ne fényesítsd !

Kiűzöm szemed forrás-fakadását,
a rétre vetem
guruljon velem.
Nyakad jegenyék hóval borítják,
s a repce aranyláncot kanyarint köré.
Dombok vonulatán
rejtőzöm nyírfa-fehérséggel,
s hántom, hántom
ruhád redőnyeit.

Válladon piheg...

Válladon piheg az ajkam.
Melled fenség-kupolája alatt
térdel a gyönyör mártíromsága.
Rádolvasom himnuszok áhítatát
s felmérni szabadul
tested rejtett kincseit
egész testem vágy-reszketése
féktelen erők összehangoltsága:
szemed-szemem
tested-testem
ujjaid-ujjaim
fonódásod-fonódásom
egymásra találása, tűz mélye.

Arcod csak átlengett a nyáron
korán kísérti már az ősz
árnyak erednek szarkalábon
a gond orvul megelőz

Arcod csak átlengett a párnán
tükrét felfogni most okul
szemem értetlen érc-magányán

Arcod csak átlengett a csenden
érted a hiány ne esengjen

Arcod csak átlengett a téren
nincsen menedékem.